Nyelvművészet

A nyelv nem pusztán a gondolatközlés, a kommunikáció, s így a művészet eszköze, hanem maga is a kezdetektől fogva megfelel a művészet lényegének, úgymint: mimézis; társadalmi, alkotó, élvezetet (örömöt) jelentő tevékenységforma.  Művészet és nyelv több síkon összekapcsolódik.  A gyermeknyelv kezdete dallam. A baba gőgicsélése együttesen melodikus, zenei és kicsit később, ebből fejlődve nyelvi (verbális) jelenség. A zenei és nyelvfejlődés a növekedéssel párhuzamosan halad. A zenei képesség, tehetség kibontakoztatása egyedi kérdés, ahogyan a nyelvi képességeké is. A későbbek során is mindenki nyelvhasználatában mindenkor kódolva van a zene. Vagyis mindenki, aki beszél, beszélés közben használ zenei eszközöket. A nyelvészek is alkalmazzák a „zene” terminust: a nyelv zenei eszközei. A nyelv zenei eszközeit rendszerint a mondattanok záró fejezeteként tárgyalják, s e „testetlen” eszközök közül a következőket említik: hangsúly, hanglejtés, szórend, szünet. Az „élőszó” zenei kifejezőeszközei cím alatt pedig ezeket a jelenségeket sorolják fel: hangmagasság, hangterjedelem, hangerő, hangszín, hangsúly, hanglejtés (beszéddallam), beszédtempó (beszédgyorsaság), szünet. A nyelvi hangzás önmagában is szép lehet. Például egy kellemes orgánum. A nyelv zenei eszközei önmagukban kellemes vagy kellemetlen hatást jelenthetnek. A művészetről és a nyelvről egyértelműen azt tartjuk, hogy tipikusan emberi tevékenység, még ha előzményeit az állatvilágban is fölfedezhetjük. Mindkettőnek szoros kapcsolata van az alapérzelmekkel, például az örömmel. A művészetek örömfunkcióját (élvezetfunkcióját) nem kell bizonygatni, de a nyelvhasználatnak ugyancsak van örömfunkciója. A zenében, képzőművészetben a legegyértelműbb örömfunkció az ismétlés. Tehát már az önmagában való beszéd (a baba is szeret önmagában beszélni) is örömfunkció. Ehhez járul később a társasság: az ember közösségi lény, ezért további örömfunkció az édesanya-gyermek, szülő-gyermek, később pedig minden érzelmileg áthatott beszélgetés. Hárdi István egyenesen azt írja, hogy a baráti beszélgetésekben libidócirkuláció zajlik. Azaz: örömcsere. Az állapotot a pozitív pszichológia Csíkszentmihályi Mihály nyomán flow-nak is nevezi. A flow lényege: a téren-időn kívül való kerülés. Megfigyelhető sokféle alkotásban, tevékenységben, de önmagában a nyelvhasználatban is. Az örömfunkció tehát kódolva van a nyelvben. Csakúgy, mint például a szexualitásban, és mindenféle alkotó emberi tevékenységben. A nyelvi és a művészeti hatás találkozik az alkotóban és befogadóban egyaránt fellépő katarzisban is. Mindezzel bizonyítható, mindezért állítható, hogy a nyelv és a művészet azonos gyökerű, s így kezdeti stádiumában a nyelv és a művészet egy, vagyis a nyelv önmaga művészetnek, vagy másként: a művészet nyelvnek tekinthető. (Gondolataimat részletesen is kifejtem a Magyar Művészet számára írt tanulmányban.)