Kaposváron van egy utca (Temesvár utca), melyen japán cseresznyefák sorakoznak, s ilyenkor áprilisban az egész utca rózsaszínbe öltözik. Málnahabos fáknak nevezte el őket barátném. Kisétálnak ide a kaposváriak, fényképezkednek. A japánok a cseresznyefa-virágzás ünnepén takarókra telepednek és gyönyörködnek a virágzásban. Engem Japán valamiért hidegen hagy. Csodálkozom, amikor a Napút oly sokszor haikupályázatot hirdet, és küldenek háromsorosokat. Amikor az egyik bolyais csoportomon „mangaőrület” lett úrrá. Amikor kedves székesfehérvári hallgatóm, Csukly Alajosné (Urffy Anna, nyugalmazott magyartanár) haikukat ír. Hiszen van nekünk is számos kisműfajunk. De ahogy sétálunk a kaposvári málnahabos utcán, látjuk az örömtől sugárzó arcú embereket, valami mégis megérint. Előveszem ezeket a rövidverseket. Talán mégis megérne Japán egy misét (bocsánat, egy szertartást). Láttam áhítatos japán buddhistákat Srí Lankán. – Van egy ilyen sétány Szombathelyen is, éppen az egyetem felé vezet, Weöres Sándor szobra mellett. Nem kerülhetett volna jobb helyre a szobor, Weöres is örül neki.
