Mindig szívesen olvasom Hankiss Elemért: az irodalmárt, a szociológust, az antropológust, a filozófust. (Volt egy kis időszak, tévéelnöksége, amikor nem annyira rokonszenveztem vele, de emberi tisztességét soha nem kérdőjeleztem meg. Erre a korszakára ebben a könyvben is visszatér: 94 után az államelnök helikoptert akart érte küldeni, hogy valami díjat átadjon neki, de ő lemondta a helikoptert és a díjat is; függetlenségét hangsúlyozandó.) A befejezetlen ember az idős Hankisst foglalkoztató általános emberi (mi célunk a világon?), valamint a társadalmi felelősségtől áthatott (legyen jobb, boldogabb Magyarország) írásait tartalmazza – néhány korábbit is felfrissítve. A Társadalmi csapdák, Diagnózisok óta kedvelem, kevés ennyire elkötelezett, művelt, az embereket (a magyarságot) összefogó kapcsolatokat kereső értelmiségit ismerek, mint ő. „S hátha eljutunk előbb-utóbb, nagy boldogan karikázva, egy jobb országba” (168). – Hankiss iránytűje volt egy korszak gondolkodó értelmiségének. Nem hallgattak rá eléggé, a tudománypolitika sem értékelte a maga helyén. Talán ezért: „a tudomány egyre teljesebben megismeri a világmindenség bizonyos törvényszerűségeit, de lehetséges, hogy ezzel nem erősíti, hanem épp ellenkezőleg: inkább rombolja azt a hitet, reményt, illúziót, hogy az emberi életnek igenis van valami célja, értelme”(116). Hallgassunk rá, talán nem késő: pl. A Google (internet) „bezár saját gondolataim körébe”, „Ez pedig életveszélyes.”‘ (67) „Nem akarok félni. Félek.” (338) Ja, és a cím: „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad.” (Nicolai Hartmann, 126.) (Helikon, Budapest, 2015. 342 oldal.)

Itt hozzászólhat!

Megosztás