Az volt a véleményem: a halottakat hagyni kell. Ott, ahol meghaltak, ahol már nyugszanak. A katonahősöket is hagynám. Anyám racionális lény volt, többször hangoztatta: ott temettessetek el, ahol meghalok. Pedig utolsó szavai közt szülőföldje, Érsekújvár szerepelt. De őt megnyugtatta, hogy Pesten fog nyugodni. Azért mi, a gyerekek úgy döntöttünk, ahogy apu-anyu együtt legyen. – És akkor elolvastam Kósa Csaba Exhuma című írását. Az író csaknem hetven év után az E.-i temetőben exhumáltatni kívánja apja sírját. Apja 1945-ben halt meg az ottani kórházban, a fiú akkor kétéves volt, nem is emlékezett rá. De szorgosan járt az e.-i temetőbe. Most exhumáltatni jött. A lírai novella az exhumáltatás kisszerű, kissé korrupt, de megfelelően bürokratikus eljárását meséli el – az elbeszélő méla szomorúságával. Szinte senki nem érti, miért kell bolygatni a 70 éve meghalt apa sírját. Csak az értheti meg, akinek 70 éven át hiányzott az édesapja… Végül apa és anya egy farkasréti sírba kerül. A sírásó így búcsúzik: Ön is derék ember! Az író visszanéz, mintha apját és anyját látná karonfogva, vőlegényi és menyasszonyi ruhában. A bonyolult ügy elvégeztetett. Két évre rá Kósa Csaba is követte őket. Kaiser László így búcsúzik tőle: „az újságírásban a szépirodalmat műveli a nagy magyar újságíró-írókhoz, Kosztolányihoz, Móriczhoz méltón… Lassan ez is kihalóban van, mint az irodalmi publicisztika és a riport”. Kedvenc Petőfi-sorát is idézi: „Soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek…” – Kósa Csabával talán csak egyszer találkoztam, de csendes szomorúsága, pontossága és törhetetlen hite meggyőzött. A halottakhoz való viszony meghatároz bennünket. (Kósa Csaba: Exhuma. Vár, irodalmi-közéleti folyóirat, 2014/4-5., Kaiser László: „Áldassál emberi Verejték”. Portrék, emlékek, köszöntések. Hungarovox, Bp., 2016).

Itt hozzászólhat!

Megosztás