Sokáig elegendő volt annyi: a szavamat adom. A keleti kultúrák többségében ma is elég. Nem kell papír, nem kell tanú, a szavamat adtam. Azután megjelentek a simlisek, a „potyalesők” (a humán etológia szerint a társadalom 10%-a), különösen ki tudták használni a közösségeit elvesztő individualista életformát, és bejött az írásbeli szerződés, a tanú, a prókátor, a közjegyző. Ma már semmit sem lehet nálunk írásbeliség nélkül megoldani. S mivel az is kijátszható (mintha gyarapodna az a bizonyos 10%), egyre bonyolultabb formák jönnek. Néhány éve egy lakásvásárlási szerződés két oldal volt, ma hat, benne konkrét idézetek a törvényekből. Egy pár ezer forintos tiszteletdíj (ennyi az átlag a mi köreinkben egy-egy irodalmi lapban közölt akár 10-20 oldalas írásért) számfejtéséhez „büntetőjogi felelősségem teljes tudatában” kell nyilatkozni, két tanú is szükséges. Ma az autószervizben műszaki vizsgára adtam be a kocsit, elémnyomtak egy papírt, itt írja alá, majd később „letanúztatjuk”. Átolvasás nélkül aláírtam, mint ma már mindenki, mindent, mert ha elolvasnának egy bonyolultabb szerződést, akkor rámenne a fél életük. – S ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Olvasás nélkül aláírunk mindent, ez annyi, mintha nem is lenne szerződés. Mert hiszünk azoknak, akik az orrunk alá nyomják ezeket a papírokat. Hiszünk. Annyi, mintha a szavukat adnák. Más kérdés, hogy olykor meg átvernek…

Itt hozzászólhat!

Megosztás