Anyám és apám olyan időben nevelt fel négy gyereket, amikor nem volt családtámogatás. Olyan időkben születtek, amikor a férj még el tudta tartani a családot, az asszony a családért dolgozott. A negyedik gyerek születésekor kellett felhagyniuk ezzel a hagyománnyal, mert nem tudtak volna megélni. Anyám munkába állt. Anyám és apám mindvégig igen alacsony fizetést kapott. Anyám minden nap munka után bevásárolt, ötre-hatra ért haza, és nekiállt főzni. Vasárnap ünnepi ebédet készített, süteményt is sütött. Ha kirándulni mentünk (gyalog a Budai-hegyekbe), akkor már szombaton megfőzött. Munka után, mert szombaton csak 13 óráig dolgozott. Gyerekként étterembe soha nem jutottunk el. Esténként kötött-horgolt. Ha néha hozott egy csokit, többfelé kellett osztani. Soha nem voltak anyagi gondjaink, ha voltak, ügyesen titkolták. Anyám egyszer megkérdezte a nővéremet, hogy ugye bántotta őket, hogy szegények voltunk. Nővérem azt mondta (most is megerősítette), hogy mi azt soha nem éreztük. Mondjuk egyszer nekem azt jegyezte meg egy osztálytársam alsó tagozaton, hogy ilyen mackónadrágban ő nem jönne iskolába. A 20. században gyökeresen megváltozott családmodell összes átmeneti nehézségét viselte anyám. Sokszor volt ideges, talán emiatt. Meg a háború, a szülőföldjéről (Érsekújvár) való elüldöztetés miatt; bár tudta és én is tudom, hogy náluk sokan sokkal rosszabbul jártak. (Gondoljunk a csehországi kitelepítésre, vagy a ligetfalui tömeggyilkosságra, általában a szlovákiai magyarokkal szembeni, máig ható diszkriminációra.) Most értem meg és élem át igazán, hogy mennyit küzdött, dolgozott anyám (és apám), s hogy nekem, nekünk mégis milyen szép gyermekkorunk volt. Mind a négyen egyetemet végeztünk, szép pályát futottunk be. Kár, hogy későn jöttem rá. Úgy szeretném meghálálni…
