DE-vel kezdődik, és De-vel ér véget. Családregény, nevelődési regény, modern nemzetiségi regény. Az 1960-as évektől 1990. jan. 15-ig. Iskolák, katonaság, egyetem. Sok, számomra is ismert név, arc. Világok: erdélyi anya – partiumi apa, Barót és Kisjenő (meg Arad), román-magyar határ (Kisjenő), a Csonkatorony és a világosi vár között. A székely nem tud mit kezdeni az alföldi (partiumi) magyar érzelmi kultúrájával (129). És a dadogás? A hagyományos (anya)nyelv és kultúra dadog, az új nyelv (román és francia) és kultúra azonban nem. Egy elvesző, leépülő, kiüresedő kultúra, és egy rátelepedő, életerős kultúra. A dadogás eltemet egy kultúrát, a folyamatos beszéd épít, éltet? Semmi nosztalgia, semmi romantika, csak mély, szomorú, de kitéphetetlen kötődés a kultúrához: Jókaihoz és Mircea Eliadéhoz. Szegénység, kilátástalanság, megpróbáltatások; de egy mély érzelemvilág, a természet szeretete, az óvó család mégis széppé varázsolja a gyermekkort.

Talán a legszomorúbb történet, s nem is oly rég volt: amikor édesanyja Magyarországon megveszi gyermekének az Egri csillagokat, másnap ezért behívatja a titkosrendőrség… – Áradnak, előre-hátra kötődnek a szavak, a történetek: “a nyelv tulajdonképpen egy hatalmas élőlény” (21), “néha kiesett az idő” (367) – “A Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt…” (26-27)  – “Erdély… kisiklik a mondataim hálójából” (303), “A gesztus, amivel az embernek az első tájszóra vagy furcsa hanglejtésre megvonják, de legalább is megkérdőjelezik a magyarságát, olyan, mint egy verbális lincselés, amit nem szabadna komolyan venni…” (77) – “Rettenetes tud lenni a hiány, amikor az anyanyelv jelzi, hogy van, és az egyedül beszélt nyelv meg az egyedül beszélt tájszólás tulajdonképpen nincs is, a nyelv közösségi alkotás.” (145) – “ha az ember egyszerre több nyelvjárásban van otthon, a világot is többnek érzékeli” (181) – “A korabeli tévézés…: nézzük a mírát, reszket, fodrozódik, havaz, bolhás, mi úgy mondjuk…” (206) – “nem tudtam, hogy a romániai magyar társadalom egész korosztályai maradnak ki a kortárs magyar kultúrából, nem szétfejlődés, nem saját út és viszonyrendszer ez, hanem egyszerű leépülés” (327) – “a világot mindennap úja ki kell találni, mert csak úgy magától nincsen semmi, s aki a sártengernek ezen a felén nem tudja magának megalkotni az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni…” (371) Érdekes nyelvtani fordulata: a “van/nincs + vonatkozó névmás” szerkezet teljesebb formáját használja: alig van amit tanulnom… (233), nincs már amitől félnem (267), nincs ahonnan tudnom (305). Szép. De. (Magvető, Bp., 2017. 373 old.)

Itt hozzászólhat!