Az ember(iség) az időtlenségből átlépett az időbe, most pedig tart az új időtlenség felé. Az ember kialakulásakor fölfedezte az időt, később elkezdte mérni, ma már a századmásodperceknél tart, majd az új technológiák (mobil, internet) ismét a folyamatos, örök jelenbe taszítják, s az átlagember mondja is: semmire sincs időm. – Az egyes ember is az időtlenségből (és az idétlenségből) jön, kisgyermekként még nem érti az időt, nem tudja felfogni a halált, majd eluralkodik rajta az idő, s ha sokáig él, akkor ismét valami „széles jelenbe” kerül. Életünkben vannak olyan pillanatok, amikor elveszítjük az időt, az időérzékelést: ilyen a mámor, az öröm, a flow, a szex, az alkohol (a munkaalkoholizmus is), de minden éjszakai álmunk is, amelyben nincs idő, csak valamiféle egybefolyó ősidő. – Mintha a nyelvek is mutatnák a fenti képletet: jönnek az örök jelenből (a jelent a nyelvek grammatikailag nem jelölik), majd szépen differenciálódik múlt-jelen-jövő, később ez egyszerűsödik, s a primitív nyelvhasználat vissza is tér az örök jelenbe. (Ezeket fejtem ki majd az egri Az idő konferencián, pénteken.)
Itt hozzászólhat!
szept
26
