Hartay Csaba eddigi legjobb regénye: egyetlen személyre és egyetlen eseményre fókuszál úgy, hogy benne van az egész emberi lét. Egyszerűen annyi: a nagypapa (papa) halála kapcsán felidéződik élete, tanítása sok jelenetben, sok nézőpontból, sok, olykor áttűnő idősíkban (gyermeke, unokája, az elbeszélő – gyermekként, 17 évesként, felnőttként, s maga a papa is). „Nekünk van egy igazságunk. Egy saját igazunk.” (39), „de van egy másik igazság is” (45). Szövegtípusok sokasága: párbeszéd, novella, monológ, látomások, álomjelenet, lázálom, levélnovella, telefonálás. A szójátékok, fanyar bölcsességek Hartay kedvelt módszere: „aki intenzíven él, az az intenzív osztályon köt ki” (71). A Holtág (konkrét hely is Szarvason: a „füstcsíkokat a holtág fölé fonja a gyenge szél” 170, no meg átvitten is értelmezzük, Kháron, Léthe… túlpart, holtak szigete 142.) egyfajta életfilm, ami most nemcsak a haldokló, hanem a rá emlékezők fejében is végigpereg. „Nekem még magasak az emlékeim, a tieid már majdnem összezsugorodtak.” (88) – S közben előbukkannak a mélyben lappangó családi titkok.
A halállal megjelenik az idő: „Az idő áll, mi haladunk benne, az idő csak zselé. Az idő nem múlik el, maga múlik el” (146), „mintha átfolyna rajtam valami saját idő” (148). A papa már egy másik világból üzen mindannyiunknak, borzongtató igazsággal: „Úgy élek most, ahogy neked tetszik.” (213) (Hartay Csaba: Holtág. Athenaeum, 2016. 223 old.)
Itt hozzászólhat!
