Egy korábbi verseskönyvének szarvasi bemutatójakor jártam Hartay Csabáéknál, elvitt a tehenészetébe is, nekem, a néprajzosnak nem volt idegen a helyzet. Mondtam akkor Csabának, hogy ritka lehetőség van a kezében: gazdálkodó, egyszersmind kiváló költő, ami biztosítja számára a teljes szellemi függetlenséget. (A szellemi függetlenséghez anyagi biztonság kell; vajon miért nyavalyog, irigykedik és öli egymást az értelmiség?) Csaba azóta szárnyal: verseskönyei mellett jönnek egyre jobb regényei is. A Nem boci! egy mai tehenészetről szól: naiv rácsodálkozókról (akik úgy vélik, hogy lila Milka-tehén adja a csokit), vezetésről (“Van mit csinálni, mindig van.” 198), lustálkodó-sunnyogó-okoskodó-furfangos munkásokról (“munkavállaló”), papírmunkáról, körülményes szabadnapkérésről, látástól mikulásig (vakulásig) tartó feszített munkáról. A narrátor olykor maga a telepvezető, a munkát (de dolgozni nem) akaró próbálkozó (“Mennék hozzátok dolgozni”), a kéretlen, erőszakos hirdetésszervező, a tejmenedzser,a kölcsönkérő-lenyúló, felmondok (megyek a teszkóba), a karbantartó (“műhelyes”), a lepukkant (“meghívhatnál egy megoldásra” 153), a takarító monológja, de van óda a traktorhoz (Traktor, a békés tank), vagy “átfestett” hétköznap (Harry Potter a fejőházban). És nyelvi humor: vidékrombolási minisztérium (28), nyelvtankönyvi példa: főugrómókus (105). A mindennapi nyelvhasználatra reflektáló nyelv: például a lepusztult, széteső beszédre (173). Aki esetleg irigykedne, azért gondoljon arra: “Én ébresztem a vekkert” (32). Jó lenne tudomásul venni: “az iskola itt van kint, a földeken” (57). “Durva”: kemény, őszinte, tragikus, ám egyben ironikus-szatirikus irodalmi szociográfia a mai Viharsarokból, ami valahogy nem akar változni, illetve, ha technikailag változik is (21. század), mentalitásában mintha egyre kiábrándítóbb lenne. Parányi vigasz, hogy van egy Hartay Csaba: “borjakat terelő őstermelő”, aki blogot, verset, regényt is ír. (Nem boci! Tejbe aprított irodalom, Athenaeum, Bp., 2015. 232 old.)

Itt hozzászólhat!