Utolsót rúgja úszóbérletem, búcsúzom a Széchenyi fürdőtől, mely ma már nem a pesti kisembereké, hanem a bulituristáké. Reggel Nárciszok születtek újjá két japán? korai? lány képében, akik okostelefonjukhoz tapadva merítkeztek meg a gyógyvízben, mosolyogtak, hajukat igazgatták, forogtak, egy percre sem véve le szemüket a telefonról. Vízhatlan telefon, így mentek medencéről medencére, nem látva és nem hallva semmit, csak egymást fényképezve, filmezve, a képeket ellenőrizve, s gondolom, a legjobbakat, melyen nem látszik, hogy mennyire agyhalottak, közzétéve a neten. Hogy hol voltak, nem lényeges. Csak szépen rajta legyenek a képeken ők, a magukat szeretők. “Nárcisz inni akart, és belenézett a víztükörbe. Ekkor megpillantotta magát és azon nyomban magába szeretett. Egész nap ott maradt és hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét. A nárcisz azóta is az önimádat jelképe, mivel magának a virágnak a szirma is egy kicsit önmaga felé hajlik.” Nárcisz történetét az okostelefon teljesíti be, így üzen nekünk a múlt, de hiába. Tele van nárciszokkal a világ, a net, a Széchenyi, ez már nem az én világom, el kell hagynom…

Itt hozzászólhat!