Ismét elment egy kollégánk, barátunk, szinte napra annyi idős, mint én, akivel egy évfolyamra jártunk az egyetemen, csak ő angol szakra. Előttem vannak a nagy beszélgetések Zsilka János professzor szobájában. Ugyancsak idén ment el a nálunk talán még fiatalabb OG is, a nálunk idősebb TT kollégánk: egy épületben dolgoztunk, gyakran találkoztunk, sőt, haláluk előtt néhány nappal még üdvözöltük is egymást. Nagyon régen olvastam valakitől, ahogy előre haladunk az életben, egyre több lesz a halottunk, folyamatos a búcsúzás. Búcsúztam már tanáraimtól, sajnos tanítványaimtól is, és most mintha a korosztályunkban aratna a halál.

Mint a magasban lengő sasmadár, / úgy kóvályog fölöttünk a halál: / hol itt, hol ott egy lelket elragad. / Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen, / és szólítasz és nem nyitom szemem, / az égre nézz: én immár arra lengek. / Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem, / leszállok hozzád édes gyermekem, / s mint éji szellő a virágokat, / megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is a testet vetkezed, / a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal, / én átölelve viszlek fel magammal! (Gárdonyi Géza: Fiamnak, 1895)

Itt hozzászólhat!