Cserépkályhás családi házban nőttem fel. Rendszeresen kellett fát vágni, behordani, tüzet rakni. 10 éves koromtól magam is tudtam tüzet rakni, vigyázni a szellőzőre, hamuzni. Barátom nagyapja, Fogarasi bácsi újította fel egyszer a kályhát. Szerettem a cserépkályha melegét. Mellette, egy kis sámlin ülve tanultam meg gépelni. Ott készültek első írásaim. Azután cserépkályha nélküli lakások következtek. De most, egykori tanítványom édesapja, Nagy András építészmérnök és kályhásmester épített nekem egy csodát. Persze a régi világ nem jön vissza. Ma már külön légvezeték kell a kályhának (ezért fel kell bontani a fél házat), a kémény is bonyolult. (Egyszer egy osztrák család megfulladt, ezért kell a légvezeték.) Nem lehet szénnel, de még vizes fával, sőt akármilyen fával vagy hulladékfával sem tüzelni. A mester arra is felhívja a figyelmet, hogy színes újsággal sem, csak napilappal… Mert a nyomdafestékből káros anyagok kerülnek a levegőbe… Kész a kályha, kérdezem, hogy most megvan a méregdrága légvezeték meg EU-kompatibilis kémény, most már ugye nem kaphatunk szénmonoxid-mérgezést. Dehogynem. Ha elzárja a légvezetéket, akkor mérgező gázok keletkeznek, sőt a kályha felrobban. (Pontosan úgy, ahogy azelőtt.) Most itt állok a kész kályhával, és nem merek begyújtani. Ami egykor oly egyszerű volt, ma már nem az. Nézegetem a fákat, a papírokat, bizonytalan vagyok, hogy mikor zárjam el a szellőzőt. 10 évesen olyan egyszerű volt ez. A mester kért egy fotót a kék kályhával és a fehér macskával. Mellé került még egy fehér karácsonyfa is, de a macskát odaállítani körülbelül akkora munka volt, mint maga az egész cserépkályhamű.
