Megmarad

A ma élő nyelvészek közül talán én ismerem legkorábbról Wacha Imre tanár urat. Két-három éves koromban édesapám bevitt a Nyelvtudományi Intézetbe, s állítólag akkor az ifjú Wacha Imre a térdén lovagoltatott. Ez családi anekdota. Már tudatos életemben sokszor találkoztam Imre bátyámmal. Eleinte a családos intézeti kirándulásokon (egykor a Nyelvtudományi Intézet szervezett nagy autóbuszos kulturális országjárásokat, s akkor jöttek a házastársak, gyerekek is). Majd az ELTE-n, amikor ő is az egyetem tanára lett a Fonetika tanszéken. Két évtizeden át a Magyar Rádió Nyelvi Bizottságában, minden hónap utolsó péntekjének délelőttjén. És legutóbb a sátoraljaújhelyi és győri versenyeken, némelyikre én vittem autóval Imre bátyámat, és jókat beszélgettünk. Egy ilyen út kapcsán javasoltam neki, írja meg a nyelvész anekdotákat. Megírta. De előtte megfenyegetett: nehogy el merészeljem lopni a témát. A legemlékezetesebb emlékem azonban Sátoraljaújhely, friss havazásban, sötétedés után, éppen a börtön előtt. A Magyar Nyelv Múzeumával kapcsolatos egyik megbeszélésről tértünk vissza a panzióba. Hónom alatt egy üveg értékes bor. Talán a Múzeumról beszélgettünk, talán Magda Marinkóról, tény, hogy én a börtön előtt elcsúsztam, akkorát estem, mint egy télikabát… Imre bátyám aggódva hajolt le hozzám. Szerencsére nem történt semmi baj. Hónom alatt épen maradt még a borosüveg is. De az az aggódó, féltő tekintet… Na az is megmaradt… (Ma vesznek végső búcsút Wacha Imrétől. Rövid, személyes emlékezésem az anyanyelvápoló.hu kérdésére született.)