Senkik

Ma, egy társasági ebédnél egy kollégám azt mondja, az elmúlt évtizedek alatt egyetlen nagy probléma volt velem, küzdöttem Cz egyik vállalhatatlan írásának megjelentetéséért. De ő ellenállt, és végül az az írás nem jelent meg. Én ezt elfelejtettem. A történetet többen hallották. Az is, aki tudta, hogy Cz mostanában mindent elkövetett, gyalázó leveleket írt, hogy én valami díjat ne kapjak meg. Nem is kaptam meg. Tény, hogy mindig gyanús volt nekem Cz, valami zavart a személyiségében, állítólag (…), de nem törődtem vele. De ma biztosan jól fogok aludni: én nem vagyok és soha nem is leszek olyan, mint ő, vagy mint ezek.  –  Mint például B., aki irodámban remegett, mert nem volt hol várakoznia, s utána egy nagy ember (a legnagyobb ember) fogadta, aki kinevezte, s másnaptól nem ismert meg. Bár sokat megéltem, de ezen most is tágra nyílt szemmel csodálkozom. Ennyit tesz egy maroknyi hatalom? Nevetséges. – Talán 1999-ben történt. Engem is behívtak egy kuratóriumba, dönteni pályázatok felett. Egy kellemetlen, sőt kimondottan káros kolléga 100 milliós pályázatát kellett értékelnem. Elhűltem, én ekkora pénzt még soha nem láttam. De a pályázat elég jó volt, az ügy meg fontos, elég sok pontot adtam rá. Egy hónappal később ugyanez a kolléga gúnyosan és nyilvánosan leszavazott valahol, ahol egy jól összeszokott lobbi, kellemetlen zakós és (Petri után: húgyfoltos) nadrágú ember igen nagy állami támogatottsággal foglalkozik személyzeti politikával (antihumán menedzserek). – És persze ez így van jól, mert jó megszabadulni ezektől, sőt a közelükben sem lenni, mert lehúznak a maguk szintjére. Csak azt nem tudom, hogy embereknek hogy van erre idejük. Mert hogy valaki mellett nem állnak ki, az rendben, de hogy valaki ellen előszobáznak, leveleket fogalmaznak, csoportokat szerveznek? Talán ettől olyan átlagosak, sőt senkik ők, s ettől vagyunk mi egy kicsit mások.