Beárnyékolja a reggeli napfényt, az örömre hangolt hosszú hétvégét a rádiós Vasárnapi újság ma reggeli személyes történelmi emlékezése: a felvidéki magyarok Szovjetunióba való hurcolásáról és többségük elpusztulásáról. Az ártatlan embereket a “felszabadítók” gyűjtötték össze, s vitték Szibériába, Kaukázusba, kényszermunkára. A 90 ezer, főleg fiatal férfi fele sem tért vissza. A halottakat a fagyban nem tudták eltemetni, a dögevő sakálok tüntették el őket. Jó, ha valaki úgy tud élni, hogy ez nem történhet meg bárhol, bármikor, újra. – Köteles Ágostont hallgatva persze bennem is feltolulnak lefojtott emlékek. Anyám emlékei. Neki poszttraumás, nekem posztgenerációs szindróma. Anyám egyszer, halkan, sírását, szégyenét visszafojtva elmesélt valamit Érsekújvárról és a szovjet katonákról. Nem  legszörnyűbb történet, de megalázó. Nem mesélem el soha, senkinek. Pedig talán kellene, mert ugyebár a dolgokat ki kell beszélni és a helyükre kell tenni. De nem megy. Nagyon meg tudom érteni azokat, akik hallgatnak. – Adjunk hálát a sorsnak, a Jóistennek, hogy nem velünk történt, és szüntelenül imádkozzunk azokért, akikkel megtörtént.

Itt hozzászólhat!