A szocializmus vége táján az egyetemi tanszékek feladatot kaptak: ki kellett mutatni az oktatók óraterhelését. Ilyen adatokra voltak kíváncsiak: hány órát tanítanak, hányat konzultálnak, hány órát töltenek el vizsgáztatással, dolgozatírással, előadásra való felkészüléssel. Természetesen a tanársegédnek kellett összegyűjtenie az adatokat. Hasamra ütve elkészítettem a tanszéki kimutatást, és egy értekezletre bevittem a rektorhelyetteshez. Ott valami tréfásat mondtam, mire nekem ugrottak az adminisztráció mámorában lubickoló egyetemi kolléganők: Csak ne vicceljen ezzel fiatalember, ez nagyon komoly dolog! – Nos, az egyik következő kari tanácson felállt egy professzor és azt mondta: Kérem, azt írják be a kérdőívbe, hogy én egész életemben arra a bizonyos órára készültem. – A kérdőíveket soha nem dolgozta fel senki. Én pedig évről évre továbbra is gyártok feletteseim kérésére ilyen jelentéseket és tréfálkozom tovább. Ma már nem szólnak rám, és csak ritkán fiatalembereznek. De gyakran megmerevedik az arcuk: hogy nem lehet komolyan venni ezeket a kérdéseket? Legutóbb kiderült, hogy nyolc éven, tizenhat féléven át fölöslegesen készítettük el egyenként három példányban az órakimutatásunkat. Mindvégig tudtam, hogy fölösleges, ott a Neptun, minden látható. Most rájöttek, hogy hiábavaló volt. Kiszámoltam, a mi egyetemi karunkon ez pontosan 25 ezer papírlapba, nyomtatásba, fénymásolatba és sok munkaórába került. Most viszont munkaköri leírásokat kell készíteni. Az informatika korában a tanársegédeknek és adjunktusoknak 3, míg a docenseknek és egyetemi tanároknak 4 példányban.

Itt hozzászólhat!