Fut a vonat. Szép a Vértes, a dunai táj, de amint a vonat Csornánál eltér a fővonalról, átszeli a Kisalföldet, a Rábaközt, a vasi dombok között szalad, s megérkezik az Alpokaljára, na persze: Szombathelyre – szóval akkor otthon vagyok. És persze otthon vagyok a Börzsöny hegyei között, a Csóványoson, a Cserhátban és a Cserehátban, Zemplénben, Széphalomban, a Gödöllői-dombvidéken, avagy éppen a Tiszán, evezve. Vagy a Baradla mélyén. Ahol térerő sincs. Nem is tudom, hogy miért, miféle érzelem fog el a fasorok, a dűlőutak, az ösvények, a kaptatók, a horhosok, a foltozott mellékutak, a dülöngélő falusi házak, a bozótosból kikandikáló templomok láttán. Máriabesnyőn a festői kanyar. Vagy az állomások Püspökladány és Nagyvárad között. Nemrégiben Pécsről Szegedre buszoztam, s ugyanez az érzés: látom már Bátaszék gyönyörű téglatemplomát a fák közül kimagasodni, a település pedig csak az utolsó pillanatban bukkan elő. Kaposvárra a 67-es út, Pécsre menet a tolnai dombság fog meg. Nemrég olvastam újra a Puszták népét, s amint bepillantottam a völgyekbe, mintha csak most is ott ballagna a négyökrös szekér. Petőfivel, Babitscsal, Baka Istvánnal és Mészöly Miklóssal. És követem a régi vágányok nyomait, az egykori kisvasutakat. Tornacipőben, bakancsban, gyalogolva az úton… boldog vagyok. Mindenütt otthon. (Váci Mihály: Mindenütt otthon, Máté Péter: Ez itt az én hazám…)

Itt hozzászólhat!