Tapasztalt anyukák mondják, és most már én is bevallom: csoda, ha az ember fia 18 éves koráig nem hal meg. Az állatok túlnyomó többsége elpusztul a felnőtt korának megélése előtt. Egyszer, úgy 15 éves lehettem, beszorultam az Egyenes utcai domb alatt egy homokbánya járatába. Ma társasházak állnak felette, nem is értem, hogy tudnak megállni. Kétévesen a patak vitt el, de ezt már sokszor elmondtam. Rá néhány évre, Balatonszabadinál állítólag a vonat csapott el majdnem, szüleim mesélték. Szüleim sohasem tudták meg, hogy milyen hajmeresztő dolgokat műveltünk a Rákos-patak, a körvasút, a betonbunkerek, a gyakorlótér, a kiserdő táján. Akkor nem tűnt félelmetesnek, de ma annak találom. Ma a pincében matattam, hozzáértem egy régi könyvszekrény nagy üveglapjához, ami ráhullott a kezemre. Először nem is értettem, tovább akartam pakolni, amikor láttam, hogy a csuklómból szivárog a vér. Még fölvittem a két részre hullott nagy üveget, de akkor már elég jól jött a vér. Megmosakodtam, fertőtlenítettem, sebhintőpor… és éreztem, hogy megy ki belőlem az erő. Nagyon régen volt már ilyen. Még a fejem búbja is megizzadt, ledőltem, vérnyomást akartam mérni (pusztán kíváncsiságból), de nem engedték, viszont kaptam egy kupica birspálinkát. Persze, nevetséges az egész, most már csak kicsit zavar a kötés, nem tudom föltenni a karórát, és azon gondolkodom: hányszor nem halunk meg? Valaki vigyáz ránk.
Itt hozzászólhat!
máj
20
