A szél fútta valahonnan; egy fa kezdett nőni a veranda mellett. Rossz helyen nőtt, de hagytam. Egyre nagyobb lett. Ekkor, két éve novemberben nekiláttam, mélyen kiástam, és átültettem a kerítés mellé. Tavasszal vidáman kihajtott. Siker. No, de milyen fa? Elővettem a gyermekkorom óta nem használt növényhatározókat, forgattam előre-hátra, nagyon nehezen tudtam azonosítani, leginkább szilfának gondoltam. Végül megnéztem a neten: tényleg az. Szilfa! Olvasom Alexa Károly irodalomtörténész (korábbi ELTE-s folyosótársam) írását, ő egy piacon hallja: „Minden jó magyar ember kertjében ott kell lennie egy szilfának”. Társítja ehhez Eötvös Károlyt, aki az akarattyai szilfáról írja: „A magyarnak szilfa a nemzeti fája…” – Nekem a szél fútta ide, ahogyan a magyarságomat is, átültettem, gondoztam, anélkül, hogy tudtam volna ki fia-borja, s most végre megtudom, hogy nemzeti szimbólum. Most már egy kicsit nagyobb tisztelettel nézek rája.

Itt hozzászólhat!

Megosztás