Bo Hansen… Az ünnep

A kaposvári Csiky Gergely Színház évadzáró előadása az Agóra művelődési központban (a színház éppen kibelezve, ha jól tudom, másodszor építik át teljesen, hátha most sikerül). A darab kőkemény. Konjunkturális: családi erőszak, szélsőséges pedofília, mee too. Kezdjük azzal, ami izgalmas (nekem): A szituáció, a konfliktuskezelés. A családfő 60. születésnapjára összegyűl a Hansen-család. Az egyik fiú, Christian feláll, köszöntőt mond, s váratlanul belefoglal egy szörnyű történetet: az apja megrontotta őt és ikertestvérét. Megáll a kés a levegőben. Ez a szituáció izgalmas. Először is a hallgatás. A tématerelés. A találgatás: igaz, nem igaz? Az apa meg sem próbálja kimagyarázni. Hallgat. Túl is lehetne lépni rajta (az idő mindent megold), amikor előkerül a fiú ikertestvérének levele: ő az apja molesztálásai miatt lett öngyilkos… Itt már nincs mentség, bár én végig reméltem, hogy lesz egy nagy fordulat. Az egyik ünneplő vendég (nagymama?) hangosan énekelni kezd. Elszabadul a pokol… Reggelinél az apa bocsánatot kér, de elüldözik a reggelitől is. – Folytassuk azzal, ami nem tetszett: a téma. Azt írják, hogy minden tizedik családban van valami nagy titok. Na ne már. Biológiai meghatározottságunk, hogy a család szexuálisan nem érint bennünket. Tabu is, de biológiai alap. Apa nem gerjed a gyerekeire. Ha mégis, az betegség, ami inkább a kuriózumok közé tartozik, nem pedig családi drámába. Hogy sok a pszichikai probléma, sejtem. Hogy ilyen is előfordulhat, el tudom hinni. De miért kell pont a legszélsőségesebb, legembertelenebb jelenséget drámai alapnak tekinteni? Sok-sok családi probléma, titok van, ami éppen elegendő témát kínál, és el tudja érni azt, hogy elgondolkozzunk: jobbá kellene válnunk. Ez a dráma nem gondolkoztat el, mert nem hiszem el. Anyámra és apámra gondolok, és arra, hogy ez gyomorforgató. Ha ők látták volna, kimentek volna a színházból. Pedig volt nekik és nekünk is konfliktusunk. Fájdalmas, megoldhatatlan és megoldható is. Keresem magamban a katarzist. Nincs. Sajnáljam az apát? Ha igaz a történet, beteg. Sajnáljam a gyerekeket? Boldogtalanok, bosszúállók. A feleséget? Először védi az apát, majd hallgat. – Tehát: dramaturgiailag és kommunikációs szempontból is érdekes, kamaradarabnak talán elmegy, de mint téma betegesen konjunkturális. Napfénymentes észak-európai (dán) szerzők munkája. Jobb lenne elfelejteni. – S ha nyelvi megjegyzést is tehetek: a színészek beszédének egy részét nem érteni, a káromkodás  eltúlzott. (Bo Hansen–Thomas Vinterberg–Morgens Rukov–David Eldridge: Az ünnep. R. Kelemen József. Csiki Gergely Színház, 2018. jún. 9.)