Wagner-napok

Először a Tannhäusert szerettem meg, ma azzal zártam a magam idei Wagner-napjait. Szerintem ez a legjobb mű: egységes, nincsenek benne üres, áthidaló részek, végig drámai, és nem mellesleg melodikus: legszebb dallamai vissza-visszatérnek. Nekem annyit mond: van remény, van megváltás, s ha a földi hívságok el is csábítanak, van egy magasabb emberi, isteni szempont. Szeretem, ahogy Wagner megtartja, de kicsit áthangolja, újraszínezi a keresztény alapokat. Évek óta önkéntelenül a Tannhäuser nyitányát dúdolom. Vasárnap kezdtük A bolygó hollandival. A történet egy istánkáromlásból indul, itt is a fő kérdés a megváltás. Kovalik Balázs operarendezése pompás, írtam róla már három éve. Tegnap pedig a Trisztán és Izolda volt soron; az első felvonásba kicsit belealudtam, de a második már fölrázott, s a harmadik végén ott volt a csúcs: Izolda szerelmi halála. Nekem továbbra is vontatott, mondhatni „túlírt” opera, kevés cselekménnyel és drámaisággal. A mostani rendezés meg egyenesen elkedvetlenítő: a végtelenített videókép egy képernyő-pihentető programra emlékeztet. El kellene felejteni ezt az olcsó és suta megoldást (a Tannhäuserben is fölösleges). A díszlet a felvonásról felvonásra széteső kanapé. Ez nem rendezés, ez merő ötlettelenség. Kovalik rendezése után pedig egyszerűen: égés. A kórusokat különösen szeretem, a mai Tannhäuserben és a Lohengrinben is. – Budapest egyik csodája a júniusi Wagner-napok. Jó, hogy a hosszabb zenedrámák szünetei is hosszúak: ilyenkor van idő a büfére, ünnepi koccintásra, sétára a Műpa előtt és erkélyén, ahonnan Budapest egyik legújabb és legszebb látképe élvezhető. Sok ismerőssel találkoztam, egyetértünk Wagnerban. Volt szerencsénk sok bohémhoz, strandpapucsoshoz, hermelineshez is, no meg előadás alatt mobiltelefonozóhoz. Ám a végső üzenet szóljon a sok-sok cukorkáspapírt-zörgető nénihez, a jó Isten áldja meg őket, és bontsák ki előre a cukrot, meg a papírzsebkendő tokját! Ha pedig nem hallják, hogy zörög a zacskó, akkor tegyék fel maguknak a kérdést: vajon a zenét hallják-e.