Magától nem megy. Odafigyeléssel, megszólítással, hívással kapcsolok be fiatalokat, főleg egyetemistákat társadalmi szervezetekbe, nyelvi irodába, Bolyai-műhelybe… Azokat, akiket lehet. Azután vannak, akik továbbállnak, vannak, akik maradnak. Eleinte csodálkoztam az elköszönés nélkül távozókon. Némelyiknek még írtam is, hogy rég nem láttam, mi van vele. Nem válaszoltak. A maradók viszont gyarapodtak: ismeretségekben, barátságokban, közösségekben, munkalehetőségben, állásban, egyesek még életcélt, sőt párt is itt találtak maguknak, és olykor gyereksírás is felhangzik egy-egy összejövetelen. Nagyon jó látni, ahogy összejönnek fiatalok, elkezdenek beszélgetni, azután mintha szorosabbá is fűződne a kapcsolat (ezek többségét én nem látom, “nincs erre szemem”), Facebook-csoportot nyitnak (ebbe engem többnyire nem hívnak meg, így van jól), de hallom, hogy színházba és koncertre járnak, söröznek, főzicskélnek egymásnak, kirándulnak, és folyamatosan csetelnek mindenféle apróságról (rólam is, na). Vannak, akik kutatómunkába kezdenek, tanácsot kérnek, hogy kihez forduljanak, és néha megkérdezik a véleményemet is. Nagy egyetemi előadásomat, melyre “hajnali” 8-kor is bejárnak, “Kukorinak” nevezik (Kultúra, kommunikáció, retorika), engem pedig Géza bácsinak, bár nyilván van más nevem is. Hallgatóimat rendszeresen viszem konferenciákra, táborokba, és örömmel látom, hogy ott sokasodnak kapcsolataik, szerelmek is szövődnek. Néha elgondolkodom, hogy akiknek segítettem szakdolgozatban, doktoriban, hol is járnak, járhatnak már.  Jól esik, ha emlékeznek rám, ha megállítanak az utcán, ha levelet kapok évek-évtizedek távolából. Amikor egy húszéves lány azzal fordul hozzám, hogy az édesanyját is én tanítottam. Legutóbb eltévedtem a sátoraljaújhelyi Várhegyre vezető szerpentinen, megálltam, segítséget kértem. Leintettem egy autót. Megmutatták a helyes irányt, és azt mondták, örülnek, hogy látnak. Van errefelé egy kutyasétáltató néni, rám szólt: maga is itt lakik? Ismerős volt, de nem tudom, honnan.

Itt hozzászólhat!