Szabó Zoltán földrajz, biológia, lélektan, történelem, nyelv és persze főleg az irodalom egymásra hatását vizsgálja a „szerelmes földrajzban”, mely kifejezés szinte műfajjá vált. A munka 1942-ben íródott, enyhén árnyalja a többszörös trianoni sokk: “A nemzet funkciói közül a legtöbb képtelen volt arra, hogy a természetadta keretet kitöltse. A nyelv sem tudta kitölteni, a fajta sem, a nemzetiség, a magyar nemzetiség sem. Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt.” (11) Az apák nemzedékének más az ország: “Számukra a haza és az ország még olyan fogalmak voltak, melyek tökéletesen fedték egymást. Mi már nem így voltunk. Az ország számunkra sokkal szűkebb fogalom volt, mint a haza” (33). A szellem embere ebben nyugodhat meg: “Az ország kisebbedhetik, nagyobbodhatok a történelem változásai szerint, de ez a haza, (az irodalomban lévő haza) ez változtathatatlan.” (162)

A földrajzi, politikai, nyelvi határok nem fedik egymást. “északra a határok a népek határai: ott vannak, ahol a nyelv változik. Tőlük délre… csupa földrajzilag zárt föld, természetes határokkal, csupa befejezett ország. Ez élesen kirajzolt hegyek fölött a népek egymásba folynak, mint egy palettán a szélükön kissé összefolyt színek: hollandok, flamandok, németek, különféle szlávok. A hegylánc alatti föld viszont olyan, mint a székesegyházak üvegfestményei: a hegyek és a víz éles kerettel zárnak körül egy-egy országot, mint a fémkeret a képkockákat: Franciaország, Spanyolország, Itália, Magyarország: megannyi heggyel és vízzel kerített ország. Az északi rész mintha népek küzdőterének teremtődött volna, hol a dolgokat az erő dönti el, s hol otthonosan érezhetik magukat az ilyen szavak: nép, térség. A déli rész, mintha nemzetek otthonául teremtődött volna, hol a dolgokat a hegyek és vizek döntötték el, s hol otthonosak az ilyen szavak: nemzet, haza… S minthogy nemcsak az ember teremti a hazát, hanem földje is formálja az embert és a nemzetet, mi sem természetesebb, mint hogy egy német vagy egy szláv mindig otthonosabban fog mozogni a végtelenben, mint egy francia, olasz, spanyol vagy magyar. Erre talán nem is kell más bizonyítékot hozni, mint e népek irodalmát.” (65-67)  – Dal-nyelv-földrajz: vannak elméletek, melyek a nyelvek jellegét földrajzi meghatározottságukkal kapcsolják össze: “a nép sok tekintetben a táj alkotása, s a táj sok tekintetben a népé. Némely népdaloknak két hatalmas társszerzője van, az egyik a nyelv, a másik a táj. … a palócok dalaiban a ritmusnak ugyanazt a játékos-szomorkás hullámzását érzem, mint a Palócföld halmaiban, s a Dunántúl könnyed dalai nem utalnak-e a vidék könnyedebb fényeire és szelídebb színeire?” (41)

Hogy hol a haza, vagy pontosabban: a szülőföld. Persze a szívben, a társakban. A “földi, földim” szavunkról: “személyes emlékekre utal, közös élményekre és közös hangulatokra, melyek életünket körülvették, közös és mindnyájunk által ismert éghajlatra, melyben kedélyünk és vérmérsékletünk kialakult, valamire, ami talán iskolánál, tanulmányoknál, megtanult történelemnél is jobban és korábban alakította azt, ami bennünk közös. ‘Földi’: ez a szó elsősorban a szülőföldre utal”. (15)

A szülőföld nem puszta állapot, hanem egy utazás. “Az első élmény a hazáról igen egyszerű, közvetlen, békés és türelmes… emléktelen, tervtelen, indulattalan.” (16) – “megsűrűsödtek az utazások, az ország térképi képének hol ez, hol amaz a foltja vált átélt valósággá, legtöbbször szellemi, ritkábban szerelmi kalandok kapcsán” (29) – “Hazája földjét nem megnézi, hanem meglátja az ember; képe úgy mellékesen, rendszer nélküli utazások során alakul ki benne”. (35)

Azután annyira megszerethetjük, hogy emberiesítjük. A Kárpátok karéja (antropomofizálva): “egy kissé aránytalanul méretezett barna férfikar, mely könyökben megtörik Brassó táján, és ujjai között a Duna kék vizét csurgatja a Balkán felé”. (10) És megihleti a költőket, a verseket pedig nemzedékek mondják, gyalogosan, vonaton… “A helynevek felsorolásának verbális poézise…” (52)

Eltávolodunk, kilépünk Magyarországról? És minden a szülőföldhöz viszonyul: “európai tájakban volt valami hazámból, és hazámban volt valami ez európai tájakból” (61) Én ugyanezt a rokon érzést Ázsiában ismertem meg. Ahogy mondani szoktam: amikor megismertem Ázsiát, rádöbbentem, hogy milyen mélyen bennem volt, csak szunnyadott. És nemhiába írta már több mint száz évvel korábban Csaplovics János: Magyarország – Európa kicsinyben.

Szabó Zoltán a költészettel segíti a szülőföld megértését. “A költészet szerelmes földrajzának körülbelül úgy van köze a geográfiához, ahogy a szerelemnek a biológiához… Aki az anyagról akar megtudni valamit, forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz. Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, az forduljon mindenekelőtt a költőkhöz” (128) A vasút, az autó és a repülőgép kicsivé tették az országot. Ezért lassítani kell! “A leglassúbb közlekedési szerszámon utazom, verssorok ringatnak, mint a csónakost, aki ladikjával haladását bölcsen a habokra bízta s elereszti evezőjét, hagyja, hogy a folyó vigye, hogy a víz beszélgessen sajkája fenekével… Így vitetem magam a versek folyamának az országon át… ami elhozza a szívnek a békét, az elmének a nyugalmat, a léleknek a szeretetet, az embernek a hazáját. Keresem e hazai utazáson e békét, mely ha nem is a népeké, legalább a léleké. Úgy hiszem, valami ilyesmire van szükség a világban, mely félreérti az emberi kéz hivatását, mikor azt hiszen, hogy akkor markol sokat, ha ökölbe szorul.” (129)

Programként is felfogható, ahogy az idő és tájszeretet, idő és megismerés, idő és emlékezet kapcsolatát bemutatja. Kezdve a relatív idővel: “egy eseménytelen hét az emberi emlékezetben sokkal rövidebb időnek rémlik, mint egy eseményes nap.” De van relatív tér is: “egy üres szoba jóval kisebb, mint ugyanaz a szoba berendezve… Annak, aki jól ismeri Magyarország részeinek képét, tájainak gazdagságát, városainak jellegét, a hazai föld szebb lesz, nagyobb lesz, tehát kedvesebb is lesz. Több féltése és több terve fog kapcsolódni ehhez a szóhoz: Magyarország”. (73)

Ha valaki még nem élte meg a tájszeretet, mely a mindenséggel kapcsol össze, akkor az egyik legfontosabb, leginkább magasrendű emberi érzést nem ismeri. Egyesülés, összeolvadás a tájjal: “sokan ismerik azt az elemien hatalmas erejű érzést, … mikor egyes egyedül hever egy dombtetőn, hanyatt, őszi napsütésben, sárguló füvek között s valahogy az az érzés fogja el, hogy saját vérkeringésének szoros és megmásíthatatlan köze van a föld neveinek áramlásához” (42). Én ismerem. És láttam a fákat megölelő emberek boldogságát. (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Szépirodalmi, Bp., 1988. 239 old.)

 

Itt hozzászólhat!