Szatmárcsekén kikötünk, de nem akarunk a zajos parti kempingben aludni, igénybe vesszük a felfutó szatmári falusi üdülést. Előre biztosítottuk a szállást és az étkezést is 18 órakor a fogadóban. A falu több kilométerre van a folyótól, fáradtan vánszorgunk, mellettünk (a faluban) százzal szaladnak el az Ódik (Audik, érdekes, Szabolcsban, Szatmárban mindenki ilyennel jár). Végre megérkezünk, üdvözlő pálinka, majd megyünk vacsorázni. A fogadó azonban zárva. Jön egy motoros, megkérdezi, mit akarunk. “Itt maguk nem fognak vacsorázni, az biztos.” mondja. Tényleg nem vacsorázunk, mert a fogadós elfelejtett bennünket értesíteni, hogy mégsem nyit ki. Sebaj, majd veszünk valamit a boltban. “Sajnos a pénztárgépet már lezártam.” Most mi lesz? Vissza, majdnem a Tisza-partnál van egy pizzázó. De én már nem mennék vissza a százas Ódik mellett. Leülünk a kocsmában, két-három sör teljes értékű táplálék. De azért próbálkozunk. Nem lehetne ide rendelni a pizzát? “Nem lehet, annyi a munkájuk, hogy nem győzik kihordani. De vannak itt munkanélküliek, akik egy sörért elhozzák.” És tényleg, félóra múlva ott a pizza, elhozta egy munkanélküli, elfogadta a sört, azért hozzátette, 40 forint hibádzott, de nem érdekes. Odaadtam neki a 40 forintot. – Foglaljuk össze: Vacsorát főzni előre bejelentett vendégeknek nem éri meg, pizzát kihordani nem éri meg, a pizzázó azonban fényesen működik, a hátrányos helyzetű faluban mindenki pizzát eszik és itt a legtöbb az egy főre eső Ódi.  (A cím idézet Csáti Demeter éneke Pannónia megvételéről c. verséből.)

Itt hozzászólhat!