Számomra jól ismert lepusztult táj: nyomortelep, penészes falú lakás, hajléktalanok által kisajátított vasúti kocsik, s az arcok (főleg amatőr szereplők): kiábrándultság, bizalmatlanság, durvaság, ösztönlét, talán némi undor is a társadalommal szemben. Maja és Krisz együtt élnek (élnek?), Maja, az árva lány, azért küzd, hogy néma kisfiát az állami gondozásból magához vehesse. Az otthon vezetői segítőkészek, Maja bekerül egy szociális segítő programba. Magam is hallottam efféléről: kiválasztanak négy embert, aki valami vállalkozásba fogna, támogatják őket, viszont nekik együtt kell haladni, egymást segíteni, mert ha az egyik kiesik, akkor a többi is bukik. Maja mosodát szeretne működtetni. A program egyik vezetője János, aki népművelő-szociális munkásként kellő toleranciával terelgeti a kis csapatot – csakhogy közben érzelmileg is kötődni kell Majához. A film legszebb jelenete, amikor János Maja gyermekét autóztatja körbe-körbe a gyermekotthon udvarán. A néma kisfiú megszólal, Maja és János szerelmesek lesznek, de felbukkan a visszahúzó kemény múlt: Krisz… Aki rögtön rákérdez a nyers valóságra, amire János becsületesen, melankolikusan megfelel: Igen, lefeküdtünk, és jó volt. Ez Kőbányán és az ilyen helyeken bosszúért kiált. János távozik, Maja, közben megszólaló gyermeke közeledik hozzá, erre Krisz fejét elönti a vér, és egy csavarhúzóval utána szalad… Nem mondom tovább. Azon gondolkodom a film után: van-e remény kiszabadulni a lehetetlen helyzetből? Ott van a társadalom segítsége: állami gondozás, szociális program. Egy megértő ember. Aki végülis a film végén elbukik. Talán… A mentőautó viszi el, talán mégsem bukik el… Szép és szomorú film. Ismerős képek nekem. Van egy másik Magyarország. Csak az a kérdés, hogy melyik fog győzni: ez a lehúzó, visszaeső világ, vagy egy jobb.  Hallgatóim olyan apró részleteket fölfedeztek: mint Maja ruhája, amelyet a mosodából vett kölcsön (lopott?), vagy a csavarhúzó, ami rendre visszatér… (Magyar filmdráma, 2014.)

 

 

Itt hozzászólhat!