„A Semmi közelít”, „a Semmi a legközelebb” szól Illyés Gyula utolsó verseinek egyikében. De a semmi itt van. „Meghallgattuk” John Cage Silence című 5’33 perces „zeneművét”, azaz csöndjét. Nevettem. Ismerős gesztus. Egyesek állítólag visszatapsolták. Volt, aki plágiumnak nevezte. Nem szabadna komolyan venni. – Horváth Gizella A szép és a semmi című könyvében a 20. századi modern művészet sokszor mellbevágó jelenségeit magyarázza – empatikus módon. Valóban az idegeinket, érzékeinket borzolják ezek a jelenségek: a tagadás, az örökös kísérletezés, a polgárpukkasztás, a botrány, a szépség relativizálása (megszűnése), a forma elszabadulása, a műalkotás fogalmának megváltozása, valójában a művészet, művészi termék és a művész felszámolódása (minden művészet, mindenki művész). Mit lehet kezdeni ezekkel a jelenségekkel? Udvariasan, bambán szemléljük, sznob módjára lelkesedünk, rajongunk, de legbelül mélyen megvetjük, lázadóként tönkretesszük, avagy – ahogy egyre többen teszik – elfordulunk az „igazi” „művészettől” és a tömegek „művészetébe”, a könnyen fogyasztható tömegkultúrába menekülünk… Miközben elfogadom a művészi szabadságot, az örökös kísérletezést, játékot, kreativitást, ezzel egyúttal a tévedést, aközben kicsit féltem az ember mégis legmagasabb szintű tevékenységének, a művészetnek a sorsát, az ember- és társadalomalakító szerepének csökkenését, netalántán elvesztését. Ezért fokozott érdeklődéssel olvasom Horváth Gizella könyvét, hiszen a filozófus-esztéta szerző látható empátiával, és a megértetés szándékával közelít korunk nagyon is furcsa művészeti tevékenységeihez, alkotásaihoz. Ha ő tudja értékelni, elfogadni, talán szeretni is, akkor esetleg van esély mások számára is. Mi az ELTE-n Beke László egyetemi előadásain kaptuk az első útmutatást, amelyet későbbi könyveiből mások is megismerhettek: Művészet/Elmélet (1994), Médium/Elmélet (1997). Horváth Gizella írja:  „Sokan a művészet csődjét látják ezekben az eseményekben” (17), írja, majd a szépség átalakulásáról, megszűnéséről és a hiány jelentkezéséről értekezik: „a hiány egyrészt megalapozza a művészetek modern paradigmáját, másrészt hipotézisem szerint a 20. században huzatszerűen ki is üresíti azt.” (19) Ez lenne az én hipotézisem is, mert ez az érzés hat át nem egy modern kori műalkotásnak tekintett tárgy (valami) szemrevételezésekor. A hiányról, amelynek tudományos megközelítését hiányesztétikának nevezik, már jobb véleménnyel van: „A hiányesztétika nem a semmi esztétikája… A hiány egy olyan semmi, ami a valami helyére lép. Nem föltétlenül új világokat hoz létre, hanem kiemeli (exponálja) a hiányzó elemet, kiemeli jelentőségét, lényegére redukálja… A hiányesztétika a módszere kételkedés művészeti megfelelője, ami meghatározza a modernizmust a művészetben. A hiány a modern, autonóm művészet konstitutív eleme.” (20) Lehet. De én jobban szeretem a valamit. Akkor is, ha a semmi közelít, sőt itt van. (Horváth Gizella: A szép és a semmi. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, Partium Kiadó, Nagyvárad, 2016. 180 oldal.)

Itt hozzászólhat!

Megosztás