A folklór mindig populáris volt, ha nem is a mai értelemben vett tömegkultúra. Merthogy a tömegkultúrában arctalan a közösség. De populáris, azaz népszerű mindkettő. Erre érzett rá Csík János és zenekara, a kettős értelmű Csík-zenekar, amikor a táncházból kicsit átlépett a mai pop világába, mintegy újrahangszerelve, népiesítve a modern kori popzenét. Ezzel megnyert egy csomó fiatalt, s felébresztette bennük a vérükben lévő, de már szunnyadni indult magyar népzenét. Ez a sikerük titka. Sok út vezet mindig élő, de átalakuló, sok tekintetben halványuló folklórból a mába. Én a folklór “autentikus” jelzőjét nem is kedvelem, mert nem lehet megmondani, hogy mi az, mindig csak valamihez képest az, s nyilván, mire meghatározzuk, már nem az. Örülök a Csík-zenekar sikerének: 30 év boldogság nekik, s ebből valamennyi óra nekünk. Visszatért a Fitos Dezső Társulat (rájuk is oda kell figyelni), a Tölcséres Banda, megismerhettem Pál István “Szalonnát” (a rádióból egy kicsit már ismertem), a nagy slágerekre bejött Kiss Tibor (Most múlik…), Presser Gábor (Te majd kézen fogsz…). Nem tudtam róla, hogy Grecsó Krisztián is ott volt a kezdeteknél, és most itt van a 30. évfordulón, szövegeket mond, és megírta a 30. éves dalt. (Kongresszusi Központ, 2019. dec. 29.)

   

Itt hozzászólhat!