Mivel valami titokzatos vész folytán kipusztultak a tuják, aranyesőt és örökzöld sövényt ültettem a helyükbe, és nemcsak a kertbe, hanem a ház előtt, a járda az úttest közötti kétméteres földsávba is. Virágzó Zugló meg miegymás. Kevesen gondozzák ezt a kis nyilvános területet, még a szomszédom is leaszfaltozta, parkolónak kiváló. Én művelgetem, összegyűjtöm a szemetet és a falevelet, s ahogy említettem, beültettem cserjékkel, aranyesővel, örökzölddel, meg írisszel (köszönet érte DÉ-nak). Az örökzöld és az aranyeső hosszú évek alatt kapott lábra, apró kis vesszőcskéből lett nagy bokor, sokat öntöztem, vigyáztam rá, mert persze a kutyák lepisilték, és olykor át is gázolt rajtuk valaki. Az íriszek évek óta csodálatosan kihajtanak, az aranyeső éppen most virágzik, a hosszú zuglói utca legszebb része lett az ültetvényem. Tegnap megállt egy autó, kiszállt belőle két idősebb ember, és szépen letördelte az ágakat. Nyilván természetszeretetből, meg talán örömet szerettek volna szerezni valakinek. Néhány éve egy éjjel az összes íriszt letarolta valaki, május volt, talán ballagásra kellett, nyilván ők is szeretetből. Ez még mindig jobb, mint amikor az utcán lévő kis kertbe szaratja valaki a kutyáját. Elgondolkodtató, hogy valaki, valakik nyilván nyilván természetesnek veszik, hogy egy fővárosi utcán szép virágok nyílnak, s ez az övék, csak az övék, leszedhetik, letördelhetik, mert nekik úgy tetszik. “Gyorstermelőknek” nevezik az efféléket vidéken, ahol folyamatosan letarolják a gondoskodó emberek termését.

Itt hozzászólhat!