Érzékeny, szomorú film a magára hagyott magyar vidékről, a Füzesabony melletti Mezőszemeréről. Bukta Imre festőművész falujáról, ahol mint művészt nem is nagyon ismerik. A művészi dokumentumfilm hatásosan ellenpontozza a tragikusan leépülő falu és a belőle kibontakozó művészet viszonyát. Portrészerűen merevített képeken ülnek a családok és nézik a tévét. Lepusztult, tönkrement mezőgazdasági épületek, gépek, házak, lépked egy fiú a közkút felé, haladnak a lányok a falusi kocsmába, ahol zenegép és biliárd várja őket. Némán isszák az emberek a felest, többnyire sörrel. Hatásos zárókép: jön a ködből egy Ikarus, bukdácsol a rossz úton, elhalad előttünk, majd belevész a ködbe, közben felhangzik Erkel operájából a Hazám, hazám… A művész lassan, töprenkedve, de rendkívül pontosan fogalmaz: a föld a kárpótlási jegyek következményeként nepperek kezébe került, a szocializmus leszoktatta az embereket arról, hogy sorsukat kézbe vegyék, a kapitalizmus fogyasztói világa magához láncolta őket (internet, gáz, csatorna, minden megvásárolható a boltban, minek termelni). Könnyen lehet, hogy ezek a magára hagyott falvak elpusztulnak. A legszebb szavak: Ez a hazám. Élni itt tudok…  Nagyon rokonszenves, hogy a film végén minden szereplő nevét felsorolják. (Rendező: Nagy Dénes, 2013.) Annyi tudható még, hogy Bukta Imre igyekszik tenni Mezőszemeréért. Tegnap és ma elhaladtam az M3-ason Mezőszemere mellett, a filmben a felüljárón itt állt Flóri, nézte a forgalmat, talán a kilátástalan jövőt, én pedig most visszanéztem rá. A filmre az MMA egyik konferenciáján hívták fel a figyelmemet. Megérintett nemcsak művészi dokumentarista megoldásai, hanem elkötelezett értelmiségi hozzáállása miatt is. Hallgatóimmal együtt néztük meg. Egyikük azt mondta: van egy olyan Magyarország, amelyet nem ismerünk, amiről nem szól a média.

Itt hozzászólhat!