Thomas Mann “indus legendája” megkapó történet két barátról, szerelmükről, fej-test cseréjükről, feláldozásukról. Páratlan részletességgel és pontossággal mutatja Indiát: a szokásokat, jellemeket, helyzeteket: Gangá, a földi tejút – olajjal, derített vajjal öntözött kőből faragott lingamszobor, vízbe szállásra szolgáló szent lépcsők, fürdőájtatosság, szárított tehénylepény, szantál, kámfor, kókuszolaj, “folyton sepregette a talajt…, nehogy lépteivel elpusztítson valami élőlényt, mely esetleg ott tartózkodhatott” (317).  A “szamszára és az élet önnönmagában való kötöttségének gyermeke vagy” (270), Beszéd istennő beavatottja: “sokkal boldogítóbb, ha helyesen képzett szavakkal beszélünk az egyszerű dolgok érdekében” (274), “minden lénynek kétféle léte van: egyik a maga számára, és egyik a mások szeme számára” (278). S végül, az “elcserélt fejek” sztorijának lényege: “a férj feje a barát testét, a férj teste pedig a barát fejét kapta” (321), “hol a fejnek, hol a testnek akarod a legnagyobb fontosságot tulajdonítani a házasságban” (314), “Májá világfenntartó varázsa, az elvakultság, a csalás, a képzelődés alapélettörvénye, amely minden lényt hatalmában tart, sehol sem jelentkezik erősebben és csalafintább módon, mint a szerelmi vágyban” (327), “Van szellemi szépség, és van olyan, mely az érzékekhez szól. Egyes emberek azonban a szépséget teljesen az érzéki világ területére utalják… a védák őstanítása: Csak kétféle üdvösség van minden világokban: az, melyet a test örömei nyújtanak, és az, melyet a szellem megváltó nyugalma nyújt” (330), “De a szerelemnek teljesség kell” (338). (Thomas Mann: Elcserélt fejek)

Itt hozzászólhat!