Terjed egy kis összeállítás a neten. Egy kísérletet folytatunk… állít oda egy barátságos kutyás ember a játszótéren üldögélő szülőhöz: Hányszor mondja el a gyermekének, hogy ne álljon szóba idegenekkel? Naponta. Tehát, ha odamegyek most a gyerekéhez, szóba nem fog szóba állni velem? Biztosan nem. Ezek után a barátságos kutyás ember odamegy a gyerekhez, pár szót váltanak, simogatják a kutyát, majd az idegen a gyereket kézen fogva elviszi… A szülő megijed. Ez persze tényleg csak egy kísérlet, fel is oldják, lelkére kötik a szülőnek, hogy ezt komolyabban kell venni, mert naponta 700 gyerek tűnik el. – A kisfilm pedagógiai célzata nyilvánvaló, és a törekvés is dicséretes. De azért ne essünk át a ló túlsó oldalára. Véssük a gyerekek agyába, hogy ne álljanak szóba soha idegenekkel? Hogy féljenek? Milyen világ lesz ez? – Eszembe jut egy eset, talán tíz éve történt. Autóval mentem egy óbudai színházba, de eltévedtem. A Duna-part környékén tévelyegtem, amikor megláttam egy kutyát sétáltató kislányt. Legalább öt méterre tőle lefékeztem, s a kocsiból megkérdeztem, nem tudja-e, hogy merre van-e az a bizonyos színház. A kislány rám nézett, megijedt, és rémülten, kutyástul futásnak eredt… Megtaláltam a színházat, de bántott, hogy megijesztettem a kislányt. És valóban én ijesztettem meg?

Itt hozzászólhat!