„Szép napot tanárúr!” (sic!) egyre gyakrabban kezdődnek így a nekem szóló ímélek. Hát akkor: Szép napot! Nem tudom, ki kezdte, azt sem, hogy mikor. Az 1990-es években még megborzongtunk tőle. Mára annyira általánossá lett, hogy a világhálót elöntik a Szép napot!  üdvözletek, kártyák, s csak elvétve akad, akinek nem teszik (akinek > a hátán feláll a szőr; erről majd holnap). Talán azért terjed ilyen gyorsan, mert a Szép jó napot kívánok! már korábban is megvolt (Nyelvi illemtan, 1987. 430). Talán azért, mert a hagyományos jó napot!-ban a „jót” kevésnek érezték. S ma szavakban minden fokozunk, ha már egyébként annyira távolodunk. Mintha a rendszerváltozás utáni újmagyar nyelv hozadéka lenne. Előbb nyeglének, majd kedélyesnek hatott, ma meg már olykor kedvesnek is tűnik. De azért sokakat bánt. Az egyik egyetem honlapján ezt tanácsolják hallgatóiknak: „Az aktuális napszaknak megfelelő teljes köszönőformákat használja (pl. Jó reggelt kívánok!, Jó napot kívánok!  és nem Jó napot! vagy Szép napot!)”

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás