Tegnapig büszkélkedhettem, 18 alkalommal eveztem végig a Felső-Tiszán, részben meg a Túron, és borulásmentes vagyok. Tegnap elvesztettem érintetlenségemet. Kölcséről indultunk, s csakhamar vízbe dőlt fák állták utunkat. Nagy nehezen átbillentettem rajta a hajót (kiugrottam a fatörzsre és áttoltam), mentem volna tovább, ám túratársaim végleg fennakadtak. Visszaeveztem, őket is letoltam, és nagy büszkén ugrottam volna vissza a mi hajónkba, rögvest felborultunk. A Túr közepén. B. pedig, aki elöl ült, nem tudott úszni. Mentőmellény volt rajta (amire ráírták, nem véd meg a vízbefúlástól, s ezen ironizáltunk egész héten). Egy pillanat alatt fenn voltam, fordítottam vissza a hajót (félig megtelt vízzel), B. is kibújt a vízből, fölsegítette a mellény, nagyon megijedt, kapkodta a levegőt. Egy faágon álltunk a Túr közepén, a hajó éppen csak el nem süllyedt. Látom, hogy a világjáró kalapom távolodik a vízben, utánaúsztam, visszahoztam. De hogyan tovább? Partra evickélni lehetetlen, B. nem tud úszni, a hajóba nem lehet visszamászni. Többlépcsős megoldással megoldottunk, nem állítom, hogy nem ugrált kicsit a szívem (főleg, amikor másodszor is be kellett ugranom a hajóba). Ha kérik, elmondom, hogy történt a visszaszállás. Önteltségem bizonyítéka, hogy ez volt az egyetlen nap a vízitúra folyamán, amikor nem fürdőnadrágban eveztem és a fényképezőgépet sem zártam be a hordóba. Fényképezni akartam a kanyargós Túr élővilágát. Én megszáradtam ugyan, a fényképezőgépnek annyi, és oda a borulásmentes rangomnak is. A kis Túr jól megtréfált.

A felvétel a borulást követő 4 órás száradás és evezés után készült Túristvándiban. Túratársaim azt mondták, jövőre is jönnek.

Itt hozzászólhat!

Megosztás