Méghogy a macska nem ragaszkodik, meg nincsenek érzelmei. A 16 éves Pakál egyre jobban ragaszkodik, és egyre jobban érzelmeskedik, kedves etológusok. Ha leülök az íróasztalhoz, már jön, és követeli, hogy emeljem be a bal kezemnél lévő fiókba, ahol szépen elhelyezkedik, és szereti ha munka közben simogatom. Pakál kezdetben alig dorombolt. Ma már sokszor. Pakál csak az én íróasztalomra jöhet fel, korábban a székről felmászott, a képernyő mögül előlépett, néha lesodort pár könyvet és papírt, de ez különösebben nem zavarta, és lefeküdt a képernyő elé, nem gondolt arra, hogy én így nem látom a képernyő alját, sőt még élvezte is, hogy mozog valami a képernyőn. Később rájött, hogy a kinyitott fiók kényelmesebb. Ma már öreg, fáradt, nehezére esik az asztalra mászás, ezért kéredzkedik fel. Pedig egyébként nem szereti, ha fölemelik. Mástól egyáltalán nem tűri, hogy hozzányúljon. Most is itt alszik, szuszog mellettem, miközben ezeket írom.
Már túl az iskolai kötelezőkön (amelyek nélkül nem lennék az, aki), egyre jobban kedvelem az Odüsszeiát. Örök emberi mű, mert ma is élvezetes, kalandos, elgondolkodtató, és több szálon futó (nem lineáris) történetmesélése felkelti és fenntartja a feszültséget. Filmre is kívánkozik, s jó, hogy volt erre vállalkozó: Christopher Nolan. A csaknem háromórás film hű az alapsztorihoz: Trója ostroma után hazaindulnak a görögök, de eltévednek, tévelyegnek, Odüsszeuszt várja hű felesége, de fogy a remény, a kérők ostoromolják, szorul a hurok… és Odüsszeusz egyes egymaga hazatér és igazságot oszt. A film is felhasználja Homérosz (ki is volt?) módszerét: Odüsszeusz Kalipszó nimfánál némi lótuszevés hatására felidézi történetét, és lassan kibomlik a múlt Trójától addig, közben a párhuzamos jelenben Ithakában is vagyunk, s várjuk a kifejletet. Folyamatos az utalás az isteni elrendelésre, a halottak tiszteletére. Közben kibomlanak az emberi viselkedésformák: a „leleményes”, de kitartó, bölcs Odüsszeuszon túl a féltékenység, az lázadás, a hűség, egyén és közösség konfliktusa, önfeláldozás, az isteni akarat elfogadása. A rendező hangsúlyosan kiemeli az Odüsszeiában több helyen is megemlített trójai faló történetét, olyannyira: hogy a faló iszapba süllyedt képével indul a történet, majd a faló vontatása, felállítása, a falóból való kijutás, Trója kapujának megnyitása és a Trója kegyetlen elfoglalása is szerepel benne. A film dramaturgiája nagyobb hangsúlyt helyez a háborús ősbűnre (Trója), az ártatlanok elpusztítására, az ezzel kapcsolatos belső lelkiismeret-furdalásra és a külső, isteni bosszúra. Többször elhangzik a civilizáció pusztulása; hogy az erőszak erőszakot szül, aminek soha nem lesz vége; vagyis a bűnt bűnhődés követi – gondolom, ez volt a rendező fő szándéka. Messzebbre vezetne az a geopolitikai értékelés, amely a tengeri és szárazföldi hatalmak örök ellentétére utal. A jelenetek szépen meg vannak komponálva. Nincsenek nagy képi meglepetések, a zene szépen ritmizál a képekkel. A szinkronizált változatot néztem, s úgy tetszett, mintha olykor archaikusabb, időmértékes sorokban beszéltek volna (ha így van, óriási gratuláció a szinkronnak). Argos kutya hűsége számomra az egyik legmegindítóbb jelenet az eposzban. A filmben a kutya háromszor tér vissza, de a nagy poén, hogy 20 év után felismeri gazdáját, és úgy hal meg (múl ki), kidolgozatlan. Ezt nagyon sajnálom. Ha valaki nem akarja elolvasni az Odüsszeiát, nézze meg ezt a filmet, és nem baj, ha utána jelenetről-jelenetre megbeszélik – mert nagyon sokban rólunk szól ez a 2800 éves, tökéletesen mai történet. (The Odyssey, amerikai-angol kalandfilm, 2026. 2 óra 50 perc, Aréna, Imax – nekem kicsit túl dübörgő)
Azt hittem, hogy ijesztő, de nem.
Igen, 1982 óta. Idén Balatonkenesén, Panulin Boglárka beszélgetett velem a generációkról, majd pedig megnyitottam a fotósok kiállítását.
Micsoda örök emberi és nyelvi kincsesbánya! Tánczos Vilmos néprajzkutató édesapjának (alcím: Egy csíki székely ember nyelve és világképe). Három részből áll. Az esszék irodalmi igényű írások a „szénacsinálásról”, a vetésről, a tehenekről és a tehénfogatról (amit utóbb a rendőrök már leparancsoltak az utakról), s egy apró népi filozófiai szösszenet: az ők csillagaik zárják le a csíkszenkirályi szemhatárt, s ha nem lesznek, örökre lyukas marad az ég… A második rész: Világkép – narratívákban. Olyan csodálatos megfogalmazások, melyekben sűrítve ott van az ősi magyar mitológia: valamikor még a kövek is lágyak voltak, de leginkább történetek a a mindent fölfordító 20. századból. A Csíki parainézis pedig élettanácsok gyűjteménye: Az üdő hallgat, meg nem köszön senki semmit, nincs olyan titok, ami ki nem derül, a legyet is könnyebb mézzel megfogni (érdekes, a minap Somogyban is följegyeztem), van olyan, hogy valakinek a lófaszt a hátába vágják, az mégis örökké a seggibe szökik, nem vagyok kíváncsi a más boldogságára, tele van a világ velünk (székelyekkel), pedig egy se halt volna meg étlen itthon se, a szülőföld az nagy dolog: a haza ott van örökké, ahol az ember megszületik, milyen néma lenne a világ, ha madarak nem lennének benne, lehet akármekkora a tudomány, de a természet úgyes hatalmasabb, az emberiség elfelejti, hogy amióta megvan, mostanáig az állatokkal élt, mindenkinek megvan mindene, mégsem boldog senki, ma mindenki csak magának él, minél nagyobb a támogatás, annál nagyobb a magány, ettől a nagy okosságtól olyan bangó forma lett a világ, akkor nem volt annyi beteg ember, mint most, a mozgás akkor mindenkinek megvót, s a táplálkozás es egészségesebb volt, azt mondják, ha a baj jő, fogadni kell, az ember a tudásával soha nem tudja felülmúlni a titkot, hogy megfejtse… (hogy miért van a földön), Ádám apánk nyelve velünk, az öregekkel sírba száll. És 730 állandósult szókapcsolat, egy csíki székely ember (a néprajzkutató-író édesapja) beszédéből. Lenyűgöző, a nyelvészetet (!) megszégyenítő gyűjtemény, közlés, melynek irodalmi része vetekszik Tamási Áron vagy Sütő András munkásságával. (Bookart, Csíkszereda, 2008. 350 old.)
2026-ban hatan vehették át doktori oklevelüket.
Színház- és Filmművészeti Egyetem: zenés színész osztály (2021–2026)
Dramaturg-osztály (2021–2026)
Mindkét filmet már korábban is láttam. Mindkét film rendezője az SZFE Doktori Iskola hallgatója (egészen pontosan: Mózes Gergely a mai évzárón vehette át oklevelét). Mindkét filmet a filmtörténeti jelentőségű berettyóújalusi Makk Kálmán Moziban (Makk Károly édesapjának mozijában) vetítettük.
Ma befejeztem Az öt géniuszról szóló tanulmányomat. Még álmomban is velem volt. Nem tudtam beleírni, mert nem ez volt a fókusz, hogy Hamvas 1940-ben is már mennyire jól elemzett minket. 86 év után valamennyi sorára mindenki kapásból tud példákat sorolni. Mi van velünk?
„Mintha mindenkit olyan emberek vennének körül, akiken valamely okból bosszút kell állni. Egész nagy területeken szokássá vált, hogy a földművelő terményét a nagykereskedőnek vagy a hatóságnak lényegesen olcsóbban, többször tíz-húsz százalékkal kevesebb pénzért adja el, mint szomszédjának, vagy rokonának, vagy ismerősének. Az idegent, azt, aki távolabb van, előnyben részesíti a közelebb levő rovására. A szokás eredetét senki sem tudja. Minden évben megütköznek rajta és méltatlankodnak, de senki sem kivétel. Nemcsak rokonszenv, de még közöny sincs. A szociális temperatúra felajzott ingerültség, egyetlen szó elég ahhoz, hogy szikra legyen és a lőportorony robbanjon. A gépkocsivezető gyűlöli a járókelőt és úgy hajt, hogy a sarat ráfröcskölje. A járókelő gyűlöli a gépkocsivezetőt, mint a kereskedő a vásárlót, akire rossz áruját igyekszik rásózni, a vásárló gyűlöli a kereskedőt, akit, ha lehet, megcsal. Az adófizető gyűlöli a hivatalnokot és feltételezi róla, hogy rosszhiszeműen többet követel tőle, és a hivatalnok gyűlöli az adófizetőt, akitől rosszhiszeműen tényleg többet követel, anélkül, hogy neki abból haszna lenne. A kalauz gyűlöli az utast, akit egzecíroztat és akit lehord és akinek vezényel és akit rendreutasít, a legtöbb esetben indokolatlanul, az utas gyűlöli a kalauzt, akit lehetőség szerint megcsal, és a csalás csíny és dicsőség. A munkás gyűlöli a mérnököt és a mérnök a munkást, gyűlölik egymást a szomszédok, akik egymásról megbecstelenítő eseteket suttognak és terjesztenek, és akik egymást meglopják, és gyűlölik egymást a munkatársak, akik egymást feljebbvalóik előtt befeketítik, és gyűlölik a feljebbvalót, akit titokban rágalmaznak. És gyűlölik, aki a vasúti kocsiba vagy az autóbuszba előbb lép fel, és gyűlölnek minden utast, aki bent ül, mintha az ő helyét foglalta volna el, egyetlen szó elég, hogy becsmérelje és lepiszkolja. A legutóbbi fél század alatt ellenséges hatalom többször szállta meg az országot és több szélsőséges hatalomváltozás történt. Minden ilyen alkalommal a megszálló hatalmakhoz és az új kormányzathoz a följelentéseknek a százezre érkezett, legtöbbször névtelenül. A feljelentések csak igen csekély százalékban történtek anyagi, vagy világnézeti érdekből, nagy többségben indokolatlan és értelmetlen bosszú volt, csakhogy a másikat a föld színéről letörölje. A megszállók a névtelen följelentések hallatlan tömegét nem értették, csodálkoztak és megrettentek és megvetették azt a gyáva és hitvány népet, amelyben az emberek saját testvérüket így képesek kiadni és elárulni. Hatalomváltozáskor azonban az új magyar kormányzat nem csodálkozott. Nagyon is értette miről volt szó, és minden árulásnak hitelt adott. Mindenkit csupa ellenség vesz körül. A szociális köztudat, hogy az emberek kivétel nélkül mind becstelenek. Az egyetlen gyönyör mások szenvedését látni. A legelső reflex, akinek lehet, kárt okozni, lehetőleg mindent megtiltani és tülekedni és tolakodni és más szájából kivenni a kenyeret és más helyére ülni, és ha már dühét a többi ellen másképpen nem tudja kitölteni, legalább, ahogy apáitól tanulta, az út közepére piszkít. Mintha mindazért, ami neki nem sikerült, a másik lenne a felelős. Mintha titkosan megegyeztek volna abban a versenyben, ki tud a másiknak előbb és nagyobb fájdalmat szerezni. Aki csak egy ujjnyival a többinél magasabban áll, mindenkit, aki alatta van, püföl, még csak nem is stréberségből vagy feletteseinek tetszésére, hanem elemi kielégülésre, mert nem hatalmaskodás ez, hanem gyűlölködés. Az uralkodó hangnema kaszárnyanyelv, nőknél ez külön sikk és alig van mondat, amelyben ne lenne obszcén kifejezés, vagy káromlás. Egyébként lopni lehet ínségből, vagy elmebajból, hajlamból, vagy immoralitásból, vagy kényszerből, vagy foglalkozásszerűen és ahol a tulajdon erkölcsi alapja nem tiszta és egyszerű, ott még akkor is loptak, ha a tolvaj jobb kezét levágták. De lopni csak azért, hogy a másiknak ne legyen, az az aszociális életirigységnek magában álló határesete, ugyanaz, mint a szomszéd szalmakazlát felgyújtani, mert az nagyobb, mint az övé, vagy lovát megsántítani, vagy a férgeket a szomszéd földjére szórni.” (Az öt géniusz, Életünk, 1988: 74–76.)
Azért holnap a 11. partiumi szabadegyetem megnyitó előadásában felolvasom ezt a szöveget. Ott lesz Csepeli György szociálpszichológus professzor is (egykori tanárom), biztos bőven lesz mit erről beszélni.
Hamvasról szóló könyvem (Hamvas: Művészet és élet) 2026. szeptember 17-én jelenik meg, bemutatója Balatonkeresztúron és Balatonberényben lesz (utóbbi helyen született A bor filozófiája).
1982-ben Balatonszepezden kezdődött. Majd a vadregényes, és örök szerelemmé vált Somogy, Nagyberény, Törökkoppány, és felsorolni is nehéz, Tata, Velence, Lakitelek, Mezőberény, Balatonfenyves, Alsóörs, Zánka, Eger, Balatonszárszó, és most pár éve Balatonkenese. Pogány Gyuriék csodás rádiós táborainak hatására indítottuk el, és megállíthatatlnul robog. Én már évek óta csak egy-egy napra látogatom meg, de hű maradok hozzá, ameddig élek. Most július 11-én szombaton 11 órakor a balatonkenesei Parti sétányon ott leszek, és örömmel állok az új generáció elé.
