Mi a történelmi hitelesség? Mikor ezernyi egyéni nézőpont van. Az oral historyban törvényszerűen megjelenik a jelen. Mikor a történészek is gyakran mondják: Újra kell írni a történelmet. Mennyiben lehet és kell utánozni az eredeti atmosztférát? Van rendező, aki tudatosan vág hibát a filmbe, hogy hitelesebb legyen. Fontos az érzelmi azonosulás, esetleg a lírai megközelítés (megemelés). Mózes Gergely doktori értekezése és részben fikciós dokumentumfilmje kapcsán (A múlt megjelenítésének lehetőségei a történelmi dokumentumfilmben) végülis Arany János és József Attila kicsit egybecsengő sorai jutottak eszembe: „Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa…” és „az igazat mondd, ne csak a valódit”, valamint visszacseng a sikeresen szereplő doktorandusz egy mondata: „Mindig lehet a jót választani”.
A képen balról haladva a doktori védési bizottság tagjai: Brandenburg Ádám, Stőhr Lóránt, Balázs Géza, Buglya Sándor, Kékesi Attila, Almási Tamás (egészen hátul), Mózes Gergely, Monory-Mész András (valamint családtagok, barátok).
Egykori tanítványom, később kulturális antropológus szerzőtársam, Terdikné Takács Szilvia ötlete volt – egy hosszú erdélyi autóút során -, hogy – Kosztolányi ötletét folytatva – ki kellene választani a legszebb magyar településneveket. Ősszel nekiálltunk, internetes szavazást indítottunk, melynek következtében többször leállt a szerverünk, és 2026. március 31-én 3,3 millió szavazattal (ennyivel Magyarországon kormányt lehet váltani) kiválasztódott 40 településnév. És ma, pünkösdvasárnap, a szentendrei skanzenben átadtuk az okleveleket (három erdélyi településnek személyesen vittük el áprilisban). Utána a kisbodaki pajtában mondtuk el nyelvészi-nyelvesztétikai tapasztalatainkat, majd pedig Szilvia településnév-játéka következett. A 40 településhez 40-40 haikut írt kérésünkre Fellinger Károly és Halmai Tamás. A verseket, valamint a települések listáját, nevük színes etimológiáját tartalmazza a Legszebb településneveink kötetünk. Nem mi mondtuk (de gondoltuk), hogy ebből mozgalom, hálózat lesz – a legszebb nevű települések mostantól szorosabb kapcsolatba lépnek, és évente találkoznak.
Viszem haza az ebédet, látom, teljesen megbénult a forgalom, állnak a trolik, az autók, két tűzoltó, egy rohamkocsi (roko). Elgázoltak valakit a sarkon, még mindig a kocsi alatt van.
Összefutnak az emberek. Egy asszony: Láttam, piroson ment át. Egy másik: Egy idős asszony volt. Harmadik: Még zöld volt, elesett, és az induló autó nem vette észre, elgázolta. Negyedik: Nem idős asszony, egy fiatal asszony. Ötödik: Egy nő vezette a kocsit, hátul kisgyerekkel. Mindenki mond valamit. És még mindig nem tudják kiszedni a sérültet a kocsi alól. Állítólag azért, nehogy még nagyobb baj legyen. Továbbmegyek. A szomszéd mondja: Egy fiatal férfit ütöttek el. Mondom: A sarkon azt mondták, nőt. A szomszéd: Nadrág volt rajta, férfi volt…
Tanítom, hogy mennyire nem csak a szemünkkel látunk. Hogy ahány ember, annyi nézőpont. És annyi értelmezés. És narratívába illesztés. Egy egyszerű – bár szörnyű – baleset, valaki látta, valaki csak hallotta a sikoltozást, valaki nem látta, de ott volt, valaki megkérdezett valakit, és valakinek elmesélik – valahogy. Amikor a „tanúkat” igazságügyi szakértői füllel hallgatom, már előre sajnálom a bíróságot, hogy ebből mit fog kihámozni. Közben eszembe jut, szinte minden műértelmezésünk is erről szól. A jelentésalkotás órámon művészeti példákkal illusztrálom, pedig ez az egyszerű eset is ugyanezt mutatja. Valaki, valamit látott, olvasott, arról mesél – a saját látásmódjába, narratívájába illesztve. Fölöslegesnek tartom a történészek, de főleg az újságírók mondását: Újra kell írni a történelmet. Hiszen mindannyian folyamatosan másként látjuk a jelenünket is, hát még a múltunkat… (Itt most mondhatnék aktuális közéleti eseményeket is. A balesetet szenvedett nőnek/férfinak jobbulást kívánok.)
Pusztán a nyelvezetéért is érdemes elolvasni. Ízes alföldi, paraszti beszéd, Tamási Áronra is emlékeztető furfangos szófordulatokkal; a történetet pedig rendkívül modernnek vélem, hiszen többszintű, egymásba fonodó történet egy megrendelt regény nehézkes megszületéséről, a valós esemény és figurák rekonstrukciójáról, egyúttal az írónak a írás közben támadt érzelmeiről (idős férfi fiatal lány iránti vonzalma) szól, a végső megbékéltség, megnyugvás kimenetelével. A cím rejtélyes és titkot sejt, de végül kiderül, hogy azért mégsem az: a kedves postáskisasszony varázsolja el az idősebb falusi férfiakat (valamint a vendéglént ott tartózkodó írót). Vajon tud-e még így írni egy mai író? (Szépirodalmi, 1955)
- Az írásról: Az írói álmok ugyan szívósak, mint a vakmacskakölykök; nem elég őket eltemetni, hanem meg is kell rajtuk gázolni a földet 17, negyven éven alul nem is volna szabad regényt írni 22, Magyar Gogoly már volt, magyar Anatole France már van, én leszek a magyar Knut Hamsun 33, Laikus embernek nincs arról fogalma, hogy mennyit gyötrődik a lelkiismeretes regényíró, míg a szülötteinek a fejcéduláját kitölti 100, Az alkotásnak ebben a stádiumában már magától nő a vetés 138, nem én vezetem az alakjaimat, hanem ők visznek engem 168, a halál eltörlése mégsem a regényírók hivatása 199, az élet utánozza a regényeket… victorhugói esztétika: líra, mese, riport… 283
- Emlékezés: az emlékek vízinövények, amelyek könnyekből élnek 55
- Szeretet: Azt hiszem, mindenkibe szorult valami szeretet és azt el kell használni, az már mindegy, hogy mire. Az egyik ember asszonyt öltöztet bele, a másik kutyát hízlal vele, a harmadik virágot nevel belőle, én erre a gyerekre terítettem rá 109, Milyen furcsa, hogy lecsukott szem kell a boldogsághoz 245
- A mesteri költőiségről egyetlen mondat: (egy halott emberen) néhány ragyogó zöld légy szimbolizálta rajta az élet folytonosságát, akiket a természet azért öltöztetett csillogó ruhába, hogy legyen dicsőségük az elhagyott halottaknak is 276
Summa: Mi változott meg az életemben? Ami a legtöbbet ér benne, a könny és mosoly, azt megadják az emlékek is. Aztán, hogy egyedül maradtam a bodhifa alatt? Azt hiszem, egyedül voltam eddig is s félek, hogy minden, ami lélek, mindig és mindenütt egyedül van, a csillagok alatt és a csillagok felett s a magányosságnak ez a fájdalmas érzése és sóvárgás az elérhetetlen társlélek után teszi örökkévalóvá a lelket 286—287 És most hajts, kocsis, ne kímélj se lovat, se hintót, csak a füzesnél lassíts egy kicsit, hogy egy fohászt gondolhassunk el a meghaltak lelki üdvéért! … hajts végig a hídon, amelyiken egy este szép álmok féderes hintóján jött át az az öreg fiatal úr, aki most, noha kibukott az álomhintóból, mégis mint megfiatalodott öreg úr tér haza, hogy magános szobája ablakából fátyolos, de mosolygó szemmel nézdegéljen a világba. Vagy talán ez is csak képzelődés, s a hidak nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek s a szappanbuborékokat eregető kis fiukban épp úgy benne vannak az öreg urak, mint az öreg urak lelkének legbelső szobájában mindig van egy szappanbuborékkal játszadozó kis gyerek? 301
Ma a Müpában: Budapesti Fesztiválzenekar, vezényel Fischer Iván. A délutáni előadás (matiné) sajátossága, hogy a karmester rövid magyarázatokat fűz a darabokhoz: Schumannál a 3. Esz-dúr, Rajnai szimfónia szinte minden tételénél: hogy lelkesedés, hogy tisztelgés a hagyomány előtt, hogy felesége nevét is belekomponálta (Klára). Wagner A walkür 3. felvonásának 3. képe pedig egy tragikus kiűzetés az istenek világából (a Walhallából – többször elmentem mellette, de nem álltam meg, sajnos). Wagner közelebb áll hozzám, a nagy motívumok, eddig is nagyon szerettem a Wagner-napokat. A végén a karmester felolvassa a hozzá érkezett kérdéseket (az előadás elején felirat buzdítja a nézőket kérdezni). Kedves kérdések, frappáns válaszok. Majd egy kérdés: Milyen érzés egy szabad országban koncertezni? Kitör a taps. Fischer Iván azt mondja, hogy nem szabad országban a reményt kell közvetíteni, szabad országban pedig az örömöt. Én soha nem éreztem a Müpában, hogy nem lenne szabad az ország. És mindg, mindehol voltak korlátozások. Vonaton, buszon utazva, járdán gyalogolva egyébként úgy érzem, hogy már régen nincsenek; nekem ezt hozza be például a szabad Budapest. De ha valakinek mindig, mindenhol csak az jut eszébe, hogy szabad meg nem szabad… Miközben mindig voltak Wagner-napok. Nem értem, hogy miért nem lehet egyszerűen örülni a zenének? (Müpa, ma)
Hatrészes, katonai témájú filmsorozat; szépen kidolgozott, két idősík (egy korábbi iraki esemény és egy öt évvel későbbi felkészülés és megismételt esemény) egymásba játszásával; közben beavatás a katonai életbe, családi és katonaságon belüli konfliktusok, amelyek végül mind megoldódnak – és a küldetés is sikerül. Nem nagyon pörgős, de mindenképpen nézhető, s emlékeket ébreszt abban, aki valaha katona volt, sőt talán – hiszen biztosan ez volt a rejtett cél – a katonaélet iránt nem pusztán nosztalgiát, de esetleg elkötelezettséget is ébreszt. (Egy helyen toborzófilmnek is hívják.) A főszereplő Csórics Balázst láttam már sokszor verset mondani az interneten, itt remekül alakítja a főszereplő alezredest (hangja nagyon szép), felesége Balla Eszter az aggódó, de férjét semmiben sem korlátozó, vagyis végülis támogató feleséget; és fiukat Séra Dániel (eddig komikus szerepekben láttam jeleskedni, de ez a megkomolyodó ifjú egyetemista szerep is hozzá illő). Mivel én is voltam katona, nagyon bántó volt számomra egy sűrűn előforduló alaki hiba. A tisztelgés fedetlen fővel. Tisztelegni ugyanis csak akkor (volt) szabad, ha a katona fején sapka, sisak vagy fejvédő van. Fedetlen fő esetén fővetéssel valósítható meg a tisztelgés. (Történt ebben változás? Hiszen alig hiszem, hogy katonai szakértő ne segítette volna a munkát, és megengedte volna ezt a „tiszteletlenséget”.) A címben szereplő pontok pedig tényleg nem értelmezhetőek számomra. Régen a mozaikszavakat kellett így írni. De legalább 100 éve már nem. A SEREG mozaikszó lenne? (Forgatókönyv: Bendi Balázs, Somogyi György, rendező: Dombrovszky Lilla, 2024.)
A kép valamikor a 90-es években a taszári amerikai bázison készült, az amerikai katonák saját ételeiket (konzerveiket) mutatják meg
A honvédségben, 1979-ben (már mint őrvezető)
Kutatóműhely órán azt a feladatot adtam ki a doktoranduszoknak, hogy írják le közérthető nyelven egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat (mondjuk: Élet és Tudomány) számára kutatásuk, disszertációjuk lényegét legföljebb 9 ezer leütésben. Meggyőződésem ugyanis, ha valaki nem tudja egyszerűen, tömören, mások számára is érthetően elmondani kutatása tárgyát, akkor annak valódi értéke, relevanciája is megkérdőjelezhető. Így kaptam ma egy remek áttekintő dolgozatot a színházi nézőkutatásról. Ki a néző, hogyan működik tér-műfaj-néző-idő kapcsolata?
És ennek kapcsán eszembe jutott az én színházi életutam. Mert a néző nem a színház bejáratánál (jegypénztáránál) születik. Hanem kis túlzással – mint a zene és nyelv – az anyaméhben. Körülbelül tízéves lehettem, amikor édesanyám elvitt egy vasárnap délelőtt (?) az Erkel Színházba a János vitézre. A minap is elérzékenyültem az Erkelben, mert ez volt a belépő. Cirkuszba az általános iskola vitt el bennünket, nagyon nem fogott meg, most kezdtem csak tudományosan foglalkozni a cirkusszal. Talán az egyik úttörőtáborban (?) Kemény Henrik bábszínházát láttam. Magával ragadott. Színházi ébredezésem a középiskolában kezdődött. Állandó bérletünk volt a Nemzetibe, évente 6 előadásra. 1974–1978 között szinte minden darabot láttam. A legnagyobb színészek hangját, mozgását személyesen megismertem. És ismét édesanyám. Annyira értékelte a színházba járásomat, hogy minden este, a színházból hazajövet a konyhaasztalon várt egy pohár tea és egy szendvics. Középiskolásként 1975 decemberében elmentem az Egyetemi Színpadra, egy Vörösmarty estre. Tőlem 6 méterre szavalta, énekelte, dobolta, üvöltötte Latinovits Zoltán A vén cigányt. Talán ezt volt az utolsó fellépése. Máig csak az ő hangján hallom; s ha verset akarok mondani, őt akarom utánozni. Bicskei Éva néni, magyartanárnőm férje (Bicskei Gábor) színházi szakember (igazgató) volt. Minden magyarórán szóba került a színház. Az ő ajánlásukra mentünk el Szolnokra, Paál István rendezéseire, később Schwajda színházába – a Táncdalfesztivál jut eszembe elsőként. Paál Übü királya máig előttem van. Láttam a Tragédia-rendezését, amelyből kihagyta az utolsó mondatot. Megrendített Paál István korai halála. Tömve volt a Nemzeti, egyfajta kiállás, tüntetés Sütő András Csillag a máglyán bemutatóján. A felső lépcsőn ültem. A végén kijött az ünnepelt szerző, óriási tapsvihet. Évekkel később Marosvásárhelyen ismerkedtem meg személyesen Sütő Andrással, fölelevenítettem az első, egyoldalú találkozást. Sütő András halála előtt felhívott telefonon. Minden szavára emlékszem. Katonaként Hódmezővásárhelyen a kultúrházban minden vendégelőadást megnéztünk. Egyetemistaként csoportosan vonultunk Kaposvárra (egy szerelem révén Kaposvár szinte minden korszakát megismertem), majd Győrbe (egy nagy esti csoportos beszélgetés Markó Ivánnal); de közművelődés szakosokkal meglátogattuk a zalaegerszegi és nyíregyházi színházat is. Néprajzi gyakorlatom Miskolcon volt, ott is eljutottam a színházba. Egyetem után „katonás” lettem, mindent megnéztem, Spiró Csirkefejét Gobbi Hildával talán négyszer is. Ha köreinkben fölhoztak egy-egy előadást, akkor ment mindenki. Így például a Pesti Színházban az Equusra Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval. Sokat jártunk a Tháliába, Kazimir Károly sajátos rendezéseire. Azután egy (szerelmi) kapcsolat révén beavatódtam a számomra eléggé idegen musical műfajába. Sok-sok musicalt láttam; részben kötelező volt megnéztem, de élveztem is. Lám-lám, az édesanya után a szerelem az, ami nagyon motivál!
Értelmiségiként azóta is szinte minden fontosabb színházi eseményre elmentem. És elmegyek számos alternatív, pince-, szoba-, lakás- stb. színházi előadásra is. Tévén néztem a Nemzeti Színház megnyitóját, Mádl Ferenc ünnepi beszéde után a Tragédiát. Láttam Vidnyánszky Attila első (?) nemzetis rendezését a Johanna a máglyánt. Emlékszem, az előadás előtt egy televíziós kulturális műsorban futottunk össze, én igyekeztem kedvesen jelezni, hogy megyek az előadásra, megvan már a jegy, de Attila ridegen vette tudomásul. Jó pár évvel később a Nemzeti meghívott, hogy írjak az előadásaikról. Az operát érett férfikorban kedveltem meg. A Tannhäuserrel kezdtem, Wagner számomra a legnagyobb, évek óta visszajárok a Wagner-napokra. De azután jött Puccini. És ismét édesanyám jut eszembe, aki imádta az operát, én pedig menekültem, ha ha hallgatta, de úgy látszik, mégiscsak hatással volt rám. A Bohémélet végén, Mimi halálakor könnyezem (mert anyukám neve is Mimi volt).
Külföldi színházi élményeim is vannak, bár a nyelvi nehézségek miatt ezek többnyire nem emlékezetesek. Amszterdamban egy musical, Münchenben egy politikai kabaré (nem nagyon értettem), Prágában egy opera (Verdi), itt legalább nem volt nyelvi nehézség. Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Komárom és Kassa magyar színházait is látogattam. (Tíz évig Nagyváradon is tanítottam.) A kisvárdai színházi fesztiválra Minya Károly tanár úr vitt el. És ami kimaradt? Szeged, Pécs, Kecskemét, Sopron és Szombathely (pedig tíz évig ott is tanítottam, és éppen akkor alakult a Weöres Sándor színház – igaz, Jordán Tamással sokszor összefutottunk az egyetemen). Mindez csak egy kapkodós áttekintés volt; s csak azért írtam le, mert lám-lám volt egyszer egy édesanya, aki kézenfogta tízéves kisfiát és elvitte a János vitézre. És azóta nincs megállás…Így születik egy színházi életút. És nem marad színház látogatatlan.
Farkaslaka mellett Székelyszentlélek az a település, amelynek neve bekerült a 40 legszebb magyar településnév közé. Mivel egy nagy erdélyi (kovásznai, hargitai) úton jártunk, személyesen vittük el az oklevelet Székelyszentlélekre – ám előtte megmásztuk a falu fölött magasodó Jézus szíve kilátót. Félelmetes fölmászni a jéghideg fém lépcsőkön, és kitekinteni a megváltó fejéből.
Amerikai-angol filmsorozat, 32 rész, hármasával-négyesével nézve három hétvége. Először nem akaródzott, mert nem szeretem az édesbús és klisés tindézsertörténeteket, amelyeket láthatóan idősebb színészek játszanak, és leggyakoribb dramaturgiai fogásuk, hogy az iskola folyosóján vonulnak a diákok, és akkor mindig történik valami. De megnéztem.
Az nyilvánvaló, hogy a filmsorozat célja a fiatalkori szexualitás támogatása, különös tekintettel mindenféle, alig ismert szexuálpszichológiai jelenségnek a megismertetése és elfogadtatása. Ahogy korábban mondták: Te is más vagy, te sem vagy más. Korábban a szexuálpszichológia kimerült néhány szexuális probléma, gátlás, és pár „eltévelyedés” magyarázatában; mára megsokasodtak a problémák: aszexualitás, genderfluiditás, interszexualitás, pánszexualitás, nemi diszfória (abbahagyom a Szexszótárból való idézést, mert van még bőven). A filmsorozat lexikonszerűen végigmegy ezeken, minden diáknak van rövid-hosszú, kedves-drámai történetbe ágyazott problémája, amelyet nem megbeszélnek (mi megbeszéltük), hanem hivatalos és nem hivatalos intézményesült formákban (szexterapeuta – diák-szexterapeuta) ki akarnak beszélni. Ez a problématömeg nyilván túlzás, de azért elgondolkodtató, mintha az ember (gyereke) elvesztette volna a szexualitásba való természetes (ösztönös) belenevelődését. Ez nyilván a szexuális forradalom, az agyonszexualizált világ negatív hatása. (És persze ez a film nagyon is egyértelmű, túlhangsúlyozott üzenete. Didaktikusnak is szoktuk mondani.) A másik észrevételem az, hogy az erősen amerikainak tűnő, de egyébként brit iskola légkörében mennyire (ál)természetes a másság, olyannyira, hogy talán már azt szégyellni, ha valakinek nincs valami problémája. Ha viszont van, és azt kinyilvánítja, akkor bátor, dicsérendő. A harmadik észrevételem az iskolára vonatkozik. Három iskolatípus jelenik meg: a Moordale először talán poroszos, autokratikus, de egy klamídiajárvány után a fenntartó új, diktatórikus vezetőt nevez ki, akitől a megalázás sincs távol (feliratot kell viselnie magán a normasértőnek), végülis bedönti az iskolát. A diákok jórésze átmegy a Cavendish, progresszív, LMBTQ-barát, teljes diákönállóságra építő (sok tekintetben anarchikusnak tűnő) iskolába. Kétségtelen, hogy ezek megfelelnek a Kurt Levin és munkatársai (1939) által leírt alaptípusokra emlékeztetnek.
Kicsit naivnak gondolom azt, hogy a túlfejlett társadalmi környezetből, individualizmusból fakadó lelki-szexuális gondok pusztán kibeszéléssel megoldhatók, az ember bonyolultabb lény ennél, s azt is gondolom, hogy ezek a problémák-problémahalmazok folyamatosan feltörnek és szétzilálják a személyiséget, a társadalmat.
A filmsorozat egyes jelenete elgondolkodtatók, mások olykor szórakoztatók is: csúcs például a busz WC-jéből kidobott ürülék körüli bonyodalom; Maeve anyjának szatírába váltó temetése viszont inkább kínos… És persze vannak remek színészi alakítások. (Netflix, rendezők: Kate Herron, Ben Taylor.)
Mondom, mondom, hogy a Dél-Balaton mennyi, jórészt fölfedezetlen, kihasználatlan értéket rejteget. Például a borról is csak a Balaton-felvidék jut eszünkbe, holott a Dél-Balatonon végigvonul egy borvidék, remek szőlőhegyekkel, présházakkal, borokkal – és Hamvas Béla is éppen Balatonberényben írta A bor filozófiáját, nyilván ezt a bort kortyolgatva. Először jutottam el a balatonlellei Kishegyi kortyok és falatok borfesztiválra, Lelle fölé, a somogyi dombok közé; a táj olyan pompás, mint a zamárdi Kőhegyről, vagy a szóládi tetőről, vagy a kőröshegyi pincesorról, gyönyörködünk a Balatonban, borházak jobbra és balra, mindenhol várnak a kortyok és falatok (egy helyen szauna is van állítólag), az áprilisi napfényben sütkérezünk és kortyolgatunk – és hatalmas a tömeg. Kezd beérni Somogynak a nagy kiugrási lehetőség.
