A Maradj otthon! arra is jó, hogy végre megnézzem az elmúlt évtized általam kihagyott magyar filmjeit. Ma: Pál Adrienn. Bár hosszú, és eseménytelen, mégis megragad. Egy kicsit kafkai, egy nagyon kicsit Fahrenheit 451… Itt játszódik, és mégse. Egy rendezett világban önmaguknak élő figurák, majd élőholtak, sőt holtak. Visszafogott képekkel bevezet egy elfekvő osztály mindennapjaiba. Rutinszerű gondoskodás, kocsikázás a hullaházba. Nem ítélkezik, szó sincs kórházviszonyokról. Egy túlcivilizált világ elidegenedett halálrítusa. Piroska múltja felkavarodik egy véletlen kapcsán (bekerül az elfekvőbe egy Pál Adrienn nevű néni). Erről eszébe jut egy tízéves korában elköltözött ugyanilyen nevű barátnője – az egyetlen, akihez a történet szerint valami érzelem fűzte. Felkeresi iskoláját, tanárait, volt osztálytársait, bepillantunk szerteszét-szaladó élettörténetükbe. Pál Adriennre mindenki másképp emlékezik, ha egyáltalán emlékezik, s persze nem kerül elő. Várjuk, mint Godot-t. Múltunk, kapcsolataink lehetetlen rekonstrukciója az emlékezések fura kereszttüzében. Semmi sem úgy volt, ahogy. Nekem is beugranak tízenéves-kori, eltűnt barátaim. Középpontban Piroska visszafogott, érzelemmentes személyisége. 18 év az elfekvőn, munkája rutinszerű. Betegesen zabál. Életunt? Megfáradt? Valami megszakadt benne? Vagy ki sem alakult? Együtt él egy férfival. Két teljesen magába fordult ember. Talán, ha Pál Adrienn előkerülne. Visszatérő motívum az elfekvő szívhangokat jelző monitorokkal telezsúfolt ügyelője. Ha jól számoltam: 45 monitor. Mintha egy atomerőmű vezérlőjében járnák. És nem történik semmi, ha jön jelzés, újraélesztés, és vagy sikerül, vagy nem. A vezérlőterem ennek az elidegenedett, túlcivilizált világnak a szimbóluma. Nincs szenvedés, nincs kapkodás, nincs erőszak, nincsenek érzelmek – az élet futószalagszerűen véget ér; ha egyáltalán az volt. A vezérlőterem, a kórház, Piroska lakása tiszta, fényes, rendezett, szabályos – és teljesen élettelen; élettársának kisvasút-terepasztala talán a beragadt gyermekkor; a szereplők bábuk, robotok, zombik, droidok… De leginkább: élőhalottak. Hol is hallottam a figyelmeztetést: élni ne felejtsetek el? (R. Kocsis Ágnes, magyar-holland-osztrák-francia filmdráma, 136 perc, 2010.)

Itt hozzászólhat!

Megosztás