Demjén Ferenc minden dala örökzöld: nincsenek „futottak még” slágerei. Ennek egyik titka az előadó személyiségén túl zene és szöveg harmóniája. A Jöjj vissza, vándor egy közelebbről nem jellemzett, meg nem nevezett személyhez szól, aki a vándormadarak szokása szerint eltávozott, elvitte magával a nyarat, most az örök nyár birodalmában tartózkodik, de a madarakkal együtt várja, hogy visszatérhessen. A vándor föltételezhetően a nyár mint évszak megszemélyesítése, kinek társai a fecskék és a darvak, a vándormadarak.

A szövegben mind a négy évszak megjelenik: a jelen az ősz, a múlt az eltávozott nyár, következik a tél, és az új remények, „ha a tavasz közelít”. A négy évszak tipikus érzelmi jellemzése közhelyszerűnek is lenne mondható, ha nem lenne a szöveg középpontjában a pontosan körül nem írt vándor, aki ezek szerint mindezt cselekedteti („elvitte zsákjában a nyár minden ízét”), sőt a szövegíró megemeli azzal, hogy megjelenik az örök állandóság, paradicsomi képe: „hol nem tudják, mi a hó / a nyár forró és mozdulatlan”.

A szöveg fő jellemzője az ismétlésen túl a fokozás. A szöveg többrétegű, polifon: a négy versszak közül az első kettő leíró, tényközlő („Elment a vándor”), a harmadik közli az okot („Elmentek messze, mert…”), a negyedik pedig mintegy csúcspontként – felszólító módra váltva – kérelem, könyörgés („Jöjj vissza, vándor). A szöveg összetettsége abban is megmutatkozik, hogy a tájleíró részek fokozódó személyességgel kapcsolódnak össze. Kezdetben ez is csak leírás: „mi várunk bűvös kábulatban”, majd a fokozódik vágyak megfogalmazása: „szívünkben új remények mind visszatérnek”, végül pedig teljesen személyes, csaknem könyörgéssé válik a kérelem. A szövegbeli polifónia párhuzamos a zeneivel: amennyiben a dallam folyamatosan emelkedik (fokozódik), és az utolsó két versszak ismétlődik. A felépülő (felfokozott) szöveg és dallam a csúcson ér véget, nincs levezetés, azzal a felszólítással ér véget: „hozd el szívünkbe a nyár melegét”.

Elment a vándor

elvitte zsákjában a nyár minden ízét

erdők lombját és a rét tarka színét

mindent eltakar az ősz

s mi várunk bűvös kábulatban

 

Elment a vándor

útján a fecskék, s darvak mind elkísérték

elment messze, hol a fű zöld s az ég kék

hol nem tudják, mi a hó

a nyár forró és mozdulatlan

 

Elmentek messze, mert ott a szívekbe nem költözik a tél

a vándor s a darvak, most mind arra várnak, hogy elmúlik a dér

s újra visszatérnek a lángok, a fények

szívünkbe új remények mind visszatérnek

régen elfelejtett emlékek égnek

ha a tavasz közelít

 

Jöjj vissza, vándor

hozd vissza szívünkbe a nyár édes ízét

erdők lombját és a rét tarka színét

hozd el szívünkbe a nyár melegét.

A harmadik versszak kiazmatikus szerkesztésmódja különös erővel hangsúlyozza a vágyat: „s újra visszatérnek a lángok, a fények / szívünkbe új remények mind visszatérnek”. Az évszakok jellemzése rendszerint hőérzettel párosul: „várunk bűvös kábulatban” (ősz), dér (tél), visszatérnek lángok, fények; emlékek égnek (tavasz), forró (nyár); de színérzettel is: lomb, tarka rét (nyár), mindent eltakaró ősz, láng, fény (tavasz). Az érzelemkifejezés központjában a szív áll: „ott a szívekbe nem költözik a tél” (kihűlt szív, érzelemnélküliség), „szívünkbe új remények mind visszatérnek”, „hozd vissza szívünkbe a nyár édes ízét” (érzelemtelített szív). A szívükbe szemben áll a szívünkbe nyelvtani alakkal: a harmadik személyű alak (szívükbe) arra utal, hogy távol másként viselkednek az emberek, mint itt; de a reményteli vágy itt is él (szívünkbe). A tavasz mint újjászületés pedig magában hordozza a múltat (kétszer is szerepel: visszatér ige), „régen elfelejtett emlékek”, de a visszatérés „új reményekkel” gazdagodik.

A vándormadarak magatartása, nyár végi messze földre vándorlásuk, tavasz eleji visszaköltözésük a magyar ember fantáziáját mindig megmozgatta. Leginkább a hűség, a hazaszeretet jelképévé váltak. Tompa Mihály a fagyott és „megdermedett” szabadságharc utáni magyarországi tavasz miatt elküldené a visszatérő gólyát:

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted,

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett! (A gólyához)

Demjén Ferenc és Latzin Norbert dala viszont a visszatérés örök örömét, vágyát, kívánságát önti zene-szöveg harmonikus formájába.

Tetten ért szavak: www.balazsgeza.hu

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás