A világ megismeréséről szóló kérdést Russell így fogalmazta meg: „Hogyan lehet, hogy az emberek, akiknek kapcsolata a világgal rövid, személyes és korlátozott, képesek annyit tudni, amennyit tudnak?” Az idealizmus válasza: „Annyit tudunk, amennyi már korábban adott volt számunkra”.

Az ember, az emberiség nagy kérdése: mit hozunk magunkkal? S még inkább, mindannyiunkban megfogalmazódik a kérdés: mit viszünk magunkkal? Másként: milyen nyomot hagyunk, mi marad utánunk? Költői válaszok: az egyedi ember egy szem a láncban, vagy posta, vagy sürgönypózna: „Tudom, a mi törvényünk állani: / Mi vagyunk a Vezeték várai. / Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, / De rajtunk megyen át az Üzenet. / Az ismeretlen Igét hordja vállunk. / Bennünket ideállítottak. Állunk. (Sík Sándor: Az acélember)

A „velünkszületettség” nem csupán nyelvi, hanem egyéb mentális: viselkedésbeli, hagyománybeli, kulturális öröklési jelenségre is igaznak látszik. Egymástól különböző – filozófiai, etológiai, pszichológiai, folklorisztikai, mitológiai, szemiotikai, nyelvészeti, irodalomtudományi stb. – 20. századi megközelítések mintha hasonló módon kérdeznének, közelítenének, hasonló jelenségekre világítanának rá, és hasonló következtetésekre jutnának. Vagyis az ember magában, sőt magán hordozza elődök és évezredek közös tapasztalatát. A válasz az öröklött (preformált) struktúrákban rejlik. De hogyan?

Nyitott kérdés, hogy az ember antropológiájából, ösztönvilágából kiinduló „velünkszületettség” vizsgálata találkozhat-e valaha az írásbeliséggel dokumentált korokból, korunkból visszafelé tartó kutatásokkal.

Ezekre igyekszem válaszolni ma befejezett tanulmányomban. Nemsokára olvasható lesz.

Itt hozzászólhat!

Megosztás