Nagyszínpad, három részre osztott nagy pannó, vagy méginkább körkép. Középütt az emberi történet (Wass Albert: Tizenhárom almafa), balról Apponyiék Párizsban, jobbról a 100 év háborúit megjelenítő jelenetek. 100 év Trianon: igazságtalanság, szomorúság, harc, háború, fájdalom és (Wass Albert szövegében) irónia. A 20 almafát keresztbevágó határ. Aki megszokta Vidnyánszky Attila rendezéseit, ráismer: multitasking, „minden egyben”, kulcsszavak kötik össze az időben-térben külön zajló, de mégis ugyanarról szóló eseményt, Trianont. Azonban a csaknem három és fél órás előadásban van 30 perc, amikor szokatlan módon egyetlen személy van a színpadon: Apponyi Albert. Végig, szóról-szóra elhangzik az 1920-as beszéd, a magyar retorika iskolapéldája, nemzedékek olvasmánya. Megszólaltatója most Rátóti Zoltán – fegyelmezett, érzelmekre ható beszédet ad elő, színészi „csúcsteljesítmény”, ahogy ezt a bonyolult, körmondatos szöveget tolmácsolja. Apponyi okos és szenvedélyes beszédének akkor, ott nem volt hatása (a magyar delegáció kinevetését-megalázását a színdarab is érzékelteti), de az utolsó, kiemelt mondat, amelyet csaknem mindenki ismer, s amely a „sírásókra” nézve jövendöl, szóval az utolsó mondat nagyon is figyelemreméltó és jósló jelekkel bíró. A rendezés sajátossága most is a kitekintés: a főszereplő Szarvas József a darab végén kilép szerepéből, és mesél az általa kitalált Tündérkert-programról (őshonos gyümölcsfák ültetése). A mindvégig tragikus hangulatot, a rendező a végén (a Tragédiához hasonlóan) pozitívra hangolja: nem hisszük el neki, de jól esik. És egyébként nem is lehetne másként élni, csak úgy, hogy van remény, hit… Megható gesztus, hogy a darab márciusi bemutatóján még szereplő Csurka Lászlót a mostani felújításkor a technika segítségével megjelenítették. (Tizenhárom almafa. Trianoni utótörténet Wass Albert művei, valamint korabeli dokumentumok alapján, Nemzeti Színház, 2020. szept. 28.)

(Kép: Nemzeti Színház)

„Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy az éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.”

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás