Tanárnőm

Talán neki köszönhetem, hogy írok, előadok. Már ötödikben felolvastatta Petőfi stílusában írt elbeszélő költeményemet. Szakkört szervezett, írókat hívott, egyszer zsúrt szervezett a lakásán, akkor láttam és ettem először szárazkolbászt. Előadatta velünk az Antigonét, ami gimnáziumi tananyag. Magával ragadott. Szüleim is szerették. Mindig vibrált, feszült volt.  Csaknem fél évszázaddal később, ma ismertem meg élettörténetét. 1944-ben a deportálás elől férjével menekült, közben férjét mellette lelőtték. A háború után elhelyezkedett az iskolában. Kiváló tanár volt, tankönyveket is írt, kísérleti programokkal bízták meg. Büszke volt tanárságára, állítólag kicsit lenézte a „csak” tanítókat. A nyolcvanas években mindekitől bekérték a diplomáját. Akkor derült ki, hogy neki nincs. A tanítók elnyomtak egy mosolyt a háta mögött. Az iskolavezetés és tanács oktatási osztálya valahogy elkente a dolgot, taníthatott tovább. Mikor a második férje megbetegedett, gondosan ápolta, s amikor meghalt, rá két héttel öngyilkos lett.