Három Bánk bán a Nemzetiben: kedden az opera, szerdán a dráma, ma (csütörtökön) pedig a 60 perces osztálytermi változat – s ami összefogja: valamennyit Vidnyánszky Attila rendezte. És ma vagy száz középiskolással és tanáraikkal a darab után beszélgetés arról: hogy tetszett? Volt diák, aki reggel óta nem volt otthon, mert iskola, ünnepség, és most sem sietett. Én is tanultam a Bánk bánt, tanítottam is, segítője (szerkesztője) voltam Beke József Bánk bán szótárának; tavaly ilyenkor elkészítettük a Magyaróra-folyóirat Bánk bán-számát, s persze láttam néhányszor a darabot. De most nagyra nyílt előttem: persze, szólhat ez a mű az idegenek–magyarok viszonyáról, még jobban közélet és magánélet összeütközéséről, valamint, ahogy most hangsúlyozódik: a kegyelemről, de számomra leginkább arról, hogy sínen lévő életet mennyire tönkre tudja tenni egyetlen rossz lépés, hogy mennyire kiszolgáltatottjai vagyunk a sorsnak. Ha nincs Ottó (és persze segítői), akkor nincs dráma. De van Ottó és vannak segítői, s minden dől, mint a kártyavár. Erkel továbblép Katonánál,  nála több a halott. Vidnyánszky felfogásában Gertrudis kevésbé álnok; ne feledjük, mégiscsak az ő gyermeke IV. Béla és (Szent) Erzsébet. Az operaváltozat ezt (elsőként) ki is emeli. Számomra most derült ki, hogy Erkel operája mennyire világszínvonalú, sok tekintetben Verdit, de talán egy kicsit Wagnert is idéző; Katona drámája pedig egyértelműen shakespeare-i szintű: olyan összetett, olyan mély. Engem persze a dráma nyelvezete kapcsán hívtak, el is mondtam véleményemet, meg is írtam a Nemzeti Magazinban. A lényege: a klasszikus szövegekre edződni kell, s ehhez jó segítség a színház.

 

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás