Ez a nagyszerű (mert végig feszült, kalandos, romantikus) film minden pedagógia és tanár alapfilmje. Egy 1959-es amerikai elit középiskolai környezetben az iskola küldetésére, a társadalomban pedig napi konfliktusként megjelenő örök kérdésekre világít rá, úgymint: fegyelem — szabadság, közösség – egyén (személyiség), (kulturális) hagyomány – szuverenitás (itt a Carpe diem! jelszavával). És persze a tanári munka étoszára: tudást, hagyományt, ismeretet átadni, avagy az önálló személyiséget fejleszteni. És arról is szól, hogy a művészeti (irodalmi) hatás mennyire lehet közvetlen, talán különösen ebben az érzékeny korban. Mindenkinek igaza van: az igazgatónak és az irodalomtanárnak, a szigorú szülőknek és a színészetet akaró fiuknak; az irodalomtanár sem akar káoszt (hallgassatok a Holt költők társaságáról és nem kell hülyének lenni, vagyis igenis, bizonyos helyzetekben konformnak kell maradni); s közben mégis tragédiába torkollik a cselekmény. Beszédes az utolsó kép: amikor az igazgatóval szemben a kirúgott irodalomtanár mellé áll az osztály egy része: csak néhány fiú áll fel az asztalra tiltakozásul (ahogy tanulták: más nézőpontból szemlélni a világot), a többiek ülve maradnak; vagyis átadódott valami, de azért nem mindenkinek, és a társadalom ugyanolyan megosztott: becsületes, fegyelmezett, a szüleiknek, az iskolának és a társadalomnak megfelelni akaró konformistákra, és kicsit forradalmi, de ugyanolyan becsületes, a szüleiket ugyanúgy szerető, de mégis lázadó forradalmárokra. Idővel lehet, hogy a hasadás még nagyobb lesz. Kérdés az is, hogy vajon ma még megvan-e ez a kettősség, avagy már minden eldőlt az egyik irányba. Állítólag a film kötelező tananyag egyes amerikai gimnáziumokban. (R.: Peter Weir. 2009. 130 perc.)

Itt hozzászólhat!