Disznóságok

Néhány éve történt. Egy fölemelő ünnepség meghívottja voltam az Akadémián. Beszédet is kellett mondanom. Gyülekezéskor találkoztam egy rég nem látott, idős kollégával. Becsültem korábbi teljesítményéért. Tudtam, hogy vagy tíz éve visszavonult. Bár elég rosszul nézett ki, udvariasságból odamentem hozzá köszönni.  Attól kezdve nem engedett. Valamiért vicceket kezdett mesélni: hogy ismerem-e, milyen jó szóvicc. A viccek a legalpáribb obszcén kategóriából valók voltak. Először csöndre intettem, hiszen körülöttünk sokan voltak, hallhatták az obszcén szavakat. De ő csak folytatta  viccmesélést. Alig tudtam megszabadulni. Csak később értettem meg, ez valamiféle leépülési folyamatban kontrollvesztés lehetett. Hiszen vicceket nem mesélünk mindenhol. Obszcén vicceket pedig aligha egy ünnepség előtt. Viszont ezek a dolgok ismertek mindannyiunk (?) számára, csak kontroll alatt tartjuk. Ameddig tudjuk. S ha sokáig élünk, minden kiderül. Persze akkor már mindegy. Akkor már nem kell szerepelnünk.