A Kálvin téri teraszon, limonádé, kapucsínó, és az ahhoz járó ajándék palacsinta. Nagyon udvarias fiatal srác a kiszolgáló. Helyére is tesszük a székeket, nem csak kirúgjuk magunk alól. Nekem az első valóban szabadban eltöltött nap, a rektor messziről jött, vidám, könyvet cserélünk, a téma Hamvas, Várkonyi, és egy élő magyar író. A rektor lelkész is, a vírusjárvány alatt végig szolgált: esketett és haldoklókat látogatott, utóbbiról kérdeztem. Hogy a haldoklók mennyire őszinték. Úrvacsorát visz, imádkozik velük. Kicsordulnak a könnyek, és megnyugodnak. Akik hisznek, könnyebben mennek el. – Délután az Erdélyi Magyar Tévé kérdez ájfonon az álomról (már túlléptem a témán, de fölelevenedik minden, s csak mondom, mondom). Tökéletes a kép, a hang Budapestről Marosvásárhelyre, meg is nézhető (link alul). Közben régi barátok jönnek, halogattuk már egy ideje a találkozót. Kipróbált bennünket a sors, sütögetünk a kertben, óvatosan iszogatunk, hiszen nem vagyunk még benne a ritmusban, sül a hús, enyhítse étvágyad… Úgy szalad el öt óra, hogy észre sem vesszük. Azért jó, ha az embernek vannak barátai. Nem tudom, hányan ismerik ezt az érzést. Mondjuk, mi együtt vettünk részt éjszakai lőgyakorlaton, s egy körletben aludtunk egy éven át – huszadmagunkkal. Azt hiszem, én voltam a merészebb, mindig csempésztem a laktanyába pálinkát, sőt még a lőgyakorlatra is azzal töltöttem meg kulacsot. Jól jött hajnali kettőkor. Megedződik az ember, az élmények és emlékek pedig összeforrasztanak.

Erdélyi Magyar Televízó, Mozaik az álomról: https://www.youtube.com/watch?v=xg4wcQmelFs&ab_channel=Erd%C3%A9lyiMagyarTelev%C3%ADzi%C3%B3.

Itt hozzászólhat!