2016. március 24-én írtam itt, ebben a naplóban, amikor olvastam Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein című regényét: „Karácsony műve életében már nem jelent meg, mert Auschwitzban meghalt, fiát, az építészhallgatót, akinek vélhetően szól ez a regény, Pesten addigra agyonverték, feleségét megölte az idegbaj, de ő minderről nem tudott…”
Beszélgetek újdonsült barátaimmal a buddhizmusról és arról, hogy lesz-e háború? Régen nem írtál már. Az a pár soros képeslap bizony nem sokat árult el. A nyár elején, fájdalom, keveset lehettünk együtt. A levelezőlapodon elfelejtettél az egészségi állapotomról érdeklődni. … hiába készültünk olyan nagyon a fogadásodra, te már nem fogsz visszatérni… És akkor kezdték elveszíteni a dolgok derűs értelmüket. … ne légy csak a magadé, légy a barátaidé, a társaidé… mellettem a teraszon szól az öreg várharang… háromszáz éve figyelmezteti az embereket a mulandó időre, s az emberek mégsem okulnak belőle… A töltőtollamban megcsappant a tinta, rázogatnom kell, hogy ne adja még fel az iramot, éppen a befejezés előtt… Sokszor gondolok rád. Azt hiszem, jó pajtások voltunk, nem lehet ellenem sok panaszod. Nem mondom, hogy mindig példás apa voltam, de amit a rossz példákkal elrontottam, azt a szívemmel igyekeztem helyrehozni. A szívemmel, amelyről sohasem szoktam senkinek beszélni, és amelyben most sok vágy és sok szomorúság lakozik. Légy szorgalmas, engedelmes és tartsd be a Tízparancsolatot.
Ezek az utolsó mondatai. „Eltűnt” Auswitzban 1944-ben. Akik utoljára látták, olyasmit mondtak róla, hogy szomorúan ácsorgott, gondolkodott, beletörődött mindenbe.
„Azon az úton vagyok, hogy az életet szépnek találjam” írta egyik első novellájában. És az utolsóban talán azt írta volna: Megpróbáltam. Nem sikerült.
Itt hozzászólhat!
