1969 óta mindig, most pedig a kezdeti helyen, a kassai Yasmin szállóba visszatérve rendezte meg a kassai Csemadok a szlovákiai magyarok anyanyelvi találkozóját, a Kazinczy Napokat. (2011. október 28-29. – Kis kerülővel érkeztem meg rá, merthogy pénteken este a prágai repülőtéren várakozva láttam, hogy egyszerre megy gép Kassára és Budapestre, de nekem csak az utóbbira volt jegyem, így másnap reggel, szép, tiszta vonattal, a Rákóczival, álmos, de szóba elegyedő fiatalok gyűrűjében, derűs időben érkeztem Kassára, a nagyon szerethető városba.) Kazinczy Nyelvművelő Napokként indult a kezdeményezés, de a 90-es években egy szlovákiai magyar nyelvész a “nyelvművelő” szót elfogadhatatlannak tartotta. A meghívón úgy látom, nincs is rajta. Most is voltak előadások, felerészben szlovákiai, felerészben magyarországi nyelvészektől, volt nagyon kedves és hálás közönség, főleg kassai értelmiségiek, hiányoztak a diákok (tavaly ők voltak többen). Sok szó esett a kétnyelvűségről, különösen az anyanyelvi nyelvhasználatról, magyar feliratokról, a Gramma Nyelvi Iroda törekvéseiről, a magyar nyelv és irodalom tantárgy helyzetéről, de talán leginkább arról, hogy hogyan viszonyulunk mi és mások az anyanyelvhez. Sokféleképpen. Én eddig is igyekeztem ezt megérteni, de Szigeti László (Kalligramm) múlt heti publicisztikája nyomán (A berlininél tartósabb fal) jutottam közelébb hozzá: “A dualizmus kori magyar államnyelvtörvénytől egyenes út vezet a ficói szlovák államnyelvtörvényig…” Ez vitatható, de a következő pontos és átélt: “A Trianon óta eltelt idő arra kötelezte a felelősen gondolkozó határon túli magyar politikai és értelmiségi eliteket, hogy önállóan gondolkozzanak, s létjogosultságukat az érvényesülés és önállóság, a többségiek tudata és saját kisebbségi tudatuk dichotómiájában érvényesítsék. Számukra ebben a dichotómiában működik állam, nemzet, gazdaság, kultúra, nyelv, az elgondolt teljesség.” Én teszem hozzá: az inga mindig kileng valahol. Az írásban nincs megoldási javaslat, ha csak az nem, hogy “Csak az önmagunkon való fölülemelkedés segíthetne rajtunk.” Konkrétan: mit tegyek? Politikai egységesítés nem, de a kulturális egységesítés európai norma. És a nyelvi egységesítés nem a kultúra része? S nincsen-e ellentmondás az “értelmiségi elitek” csoportjai között? Sőt, az “elitek” és a “nem elitek” között? Sőt: az elmélet és a gyakorlat között? A “nyelvi elit(ek)” (?) azt mondják a két szociolingvisztikailag kiemelt jelzőszóra (tyepláki és párki, melegítő és virsli, magyar mondatba foglalva), hogy rendben levőek. De – meglátásom szerint – nem használják. Igaz, szlovákiai melegítős-virslis helyzetben nem szoktam velük találkozni. A “nem elitek” (?) nagyon is mondják, velük szoktam találkozni, nekik viszont nem tetszik.

A Kazinczy Napok résztvevői, igaz, az előadók többségének távozása után, kifejtették, hogy fontosnak tartják a helyi színeken (kétnyelvűség és nyelvjárásiasság) túli közös magyar nyelvet. Én is. S azt is elmondták, többen is, hogy egyes előadók meglátásával ellentétben, a nyelvjárásiasságukért nem szenvedtek el soha bántalmazást, sőt Reisz András egykori magyartanára is felszólalt: végig támogatták, örültek a palócos beszédű meteorológus sikerének. Ettől még a dichotómiából adódó bizonytalanságok léteznek, én pedig tudomásul veszem őket. És felül is emelkedtem már rég, de ha feljebb kell, lehet, van még tér. A magyar nyelvi kultúráért folytatott tudományos és derűs ismeretterjesztő tevékenységemet pedig folytatom.

14.30-kor Kazinczy emléktáblájának megkoszorúzásán már csak a szervezők és a magyarországi vendégek vettek részt. Márai emlékkiállítását pedig már csak hárman néztük meg (na kik?).

Itt hozzászólhat!