Az alapsztorit még a kétpólusú, atomfegyverek fenyegette világból ismerem. Óriási meteorit közelít a Föld felé, ha eltalálja, elpusztul a civilizáció (mint történhetett már akár többször is), ha viszont a Föld összes atomfegyverét egyszerre kilőnék rá, talán meg lehetne akadályozni… De a Szovjetunió és az USA soha nem egyesítené atomarzenálját. Az emberiség még végveszély esetén sem képes az összefogásra.

Most egy amerikai filmszatírában. Jön a meteorit, el fogja pusztítani a Földet, két csillagász fel akarja hívni rá az amerikai elnök(nő) és stábja figyelmét, de ingerküszöbüket nem éri el (naponta „bombázzák” a politikusokat világvége-koholmányok), a média viccet csinál belőle, a tudósok később igazolják, a politika ekkor már a saját rövidtávú hasznát remélve mellé áll, de felülkerekedik egy techguru, aki az evolúció mérnökeként világuralmat vizionál a bolygóból kinyerhető anyagból. Közben az oroszok próbálkozása kudarcba fullad, s kiderül, a techgurué is. A Föld menthetetlen.

Filmszatíra, de rosszul érezheti magát miatta a mindennapi tömegkultúra fogyasztója, a talmi politikus, a mediális politikai divatok, leegyszerűsített, ócska jelszavak harsogója (Ne nézz fel!). A film talán még a tudósokról van a legjobb véleménnyel (nekem ennél rosszabbak a tapasztalataim; talán ezért is nem veszik őket komolyan a döntéshozók).

A világ kétségtelenül rohan valami apokalipszis felé, a végtelenségig polarizált, a guruk techguruk, az ész helyén tömény hülyeség, a hősök álhősök (celebek), vagy ahogyan Hamvas megfogalmazta: evolúció és devolúció egy.

A film apró, villanásszerű jelenetei, mozzanatai, vágásai ezt a felgyorsult, értelmét vesztett világot formailag is tükrözik, (a nekem annyira ellenszenves) elszabadult világ képi „nyelvén” szólnak, miközben mégis elgondolkodtatóak, mert magunkra ismerhetünk: a tudós rossz médiamegjelenése, kommunikációja, kicsit már tönkrement idegrendszere, az ócska tévéműsor sztár-műsorvezetőinek röhögcsélése, várakoztatás az elnök előszobájában, a techguru szemfényvesztése, a nagygyűlések és nagyot mondások…

A Barakát idéző montázsszerű bevágások a végnap közeledtét jelzik, ahogy azt Pilinszky írta az Apokrifban: „Mert elhagyatnak akkor mindenek… A levegőben menekvő madárhad… És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt… Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.”

A ránk szabadított médiavilág Kálnoky Lászlót juttatja eszembe: „Már egyre tűrhetetlenebbek / a klozettkefe-bajuszok a répabunkó orr tövében, a képernyőn úszó lepényhal-arcok és elvitorlázó fülek. Egyre jobban riasztanak a koponyán belüli omladékok. Egyre többször állok meg, és tűnődöm hamuba írt betűk fölött. Ha nincsen fültanú, egyre gyakrabban hallatom a megcsonkított cédrus jajszavát.” Így vagyok ezzel én is, nincsen remény, nincsen remény: a hülyeség eluralta a Földet, a szaporodó mentális betegségek mutatják az ellenállást, el nem fogadást, vagy ebbe vagy abba, de belepusztulunk. „Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Még mondja valaki, hogy a valódi művészek, a valódi guruk nem látták előre, s nem szóltak!

Szép film, jó film, legalább gondolkozzatok el, és szervezzétek meg az utolsó vacsorát – ahogy a film főszereplő csillagásza (Leonardo DiCaprio) is teszi. Bár végtelen ellenállás és önvédelem van bennem a sztárfilmek kapcsán, ezt tisztességesnek tartom. (R. Adam McKay, amerikai film, 145 perc)

Itt hozzászólhat!