Amikor fürdök, és a szappan beleesik a fürdővízbe, megpróbálom megragadni, de kicsúszik a kezemből. Ilyenkor Apámra gondolok: az mondta, a szappan olyan, mint a halacska. Most, hogy ezt fölidézem, eszembe jut, hogy kisgyermekként, mikor Apám fürdetett a kádban, hajmosásnál óvatosan tartotta víz alá a fejemet, mert féltem a víztől, hiszen néhány éve majdnem belefulladtam a patakba.
Amikor villamosra szállok, és előremegyek a vezetőhöz, nézem a pályát, Apámra gondolok, mert kisgyermekként annyira szerettem villamost, hogy vasárnap délután elvitt villamosozni. Körbe villamosoztuk Budapestet, akkor még járt a Keletitől a Fehér útig a 68-as, és volt egy villamos Rákosszentmihályról Rákospalotára is, emlékszem, sokszor rétek között haladt.
Amikor sétálok, Apámra gondolok, mert szívesen jött velem sétálni. És türelmesen hagyta a szüntelen csacsogásomat, nem érthetett mindent, mert egyik fülére nem hallott (az első világháború alatt egy súlyos gyulladás következményeként). Azt hiszem, ezektől a rám hagyott szövegelésekből lettem jól beszélő, retorikus ember.
Amikor könyveim között böngészek, és Apám könyvei kerülnek kezembe, kihullanak kis cédulák, csodálatosan szép írással készült apró feljegyzésekkel, gyűjtésekkel, amelyeken gondolkodott, de nem írt meg. Cédulái több dobozt töltenek meg, olykor belefogok, hogy feldolgozom, de nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom a gondolatait megfejteni. Csakúgy, mint a halála előtti agóniában rajzolt térképszerű vázlatát: látott valamit, izgatottan lerajzolta, és odaadta, hogy kezdjek vele valamit. Nem tudom megfejteni, pedig szemiotikus is volnék – és lehet, hogy egy más világból van rajta üzenet.
Apám a családjára, gyerekeire áldozta életét, nem csábították a földi javak. Gondolatait sokszor megosztotta velünk, de meg nem írt gondolatait, melyek fontosak lennének, magával vitte.
Örökké adósa maradok.
Itt hozzászólhat!
