Mivel az emberek boldogtalanok, nem tudják elviselni annak látását, akit boldognak vélnek… – az ember a másik örömének és javainak láttán nagyobb keserűséggel érzékeli saját hiányosságait.

Az egyetlen a 7 főbűn közül, amit nem vall be az ember. Nietzsche: Az irigység maga csendes, és csendben növekszik.

A tehetetlenség és a tehetségtelenség kínja. Szomorú, befelé irányuló szenvedély, a lélek önmérgezése. Aki nem képes magasabbrendű impulzusokra: mérgez, rágalmaz, kompenzál.  Amit befeketítünk, gyűlölünk, azt voltaképpen kívánjuk…

„Az az ember, aki kénytelen gyalog járni, és irigyli a fontos embert, aki hatlovas hintót tarthat, nem szenved annyira, mint az, akinek van ugyan hintaja, de csak négy lovat foghat elé” (Mandeville)

A legfontosabb jele a komoly kvalitásnak, hogy nyoma sincs benne az irigységnek.

Az irigy szó etimológiája ismeretlen. De nem lehet véletlen a szólásunk: irigy, mint a mirigy. A mirigy is ismeretlen. A kettő pedig: ikonikus, motivált vonzás.

Ellenszer: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam, s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.” (Arany János: Epilógus)

(Elena Pulcini: Irigység. Typotex, 2012 nyomán)

Itt hozzászólhat!

Megosztás